Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
Az első időkben volt olyan nap, hogy a hadosztályt háromszor is bekerítették az orosz egységek, de mindig sikerült valahogy átcsúszni a vonalakon. Június utolsó napjaiban történt, hogy a hadosztály vezetés Ivanovo körzetébe rendelte a légvédelmi gépágyús ütegeket, hogy akadályozzanak meg, illetve számoljanak fel egy bekerítést. A tisztek szerint a községben már oroszok állomásoztak, ezért parancsot adtak az ütegeknek a tüzelésre. A falut a 29-M. típusú gépágyúkkal nagyon jól be lehetett mérni, hiszen 1-1,5 km-re voltak onnan, a gépágyúknak pedig 3200 méterig nagyon pontos volt tűzvetése. Az ötvenötösök a robbanó lövedékekkel a zsupptetős faházakból álló községet 50%-ban szétlőtték, mire jött egy parancs, hogy azonnal álljanak le a tüzeléssel, hiszen a faluban az 1. lovashadosztály huszárai tartózkodtak. Ez az eset is jól példázza azt a teljes fejetlenséget, ami akkor uralkodott a fronton.5 Visszavonulás közben, június 3-án a hadosztály elérte a mocsarakban található Kleck-kanyart, ahol egy orosz gépesített csapattest támadást intézett ellenük. A Kleck-kanyarbeli csata Szándékosan nem írtam „hadosztály” elnevezést az oroszok megjelölésénél, mert a kanyarban harcoló orosz egység annál jóval kisebb, de az biztos, hogy gépesített volt, hiszen nagymértékben megelőzte nemcsak a saját seregtestét, hanem a magyarokat, akkor is, ha a magyar csapatokra a legjobb indulattal sem mondhatjuk rá, hogy gépesítettek voltak. A Kleck-kanyar a pripjatyi mocsarakon átvezető egyetlen járható út érdekes kanyarulata, amely dombok között halad át. E domborzati viszonyok tették lehetővé az orosz gépesített alakulatnak, hogy az egyik dombról szinte lőgyakorlatszerűen beállítva néhány géppuskát, belőjék az utat. A kanyarból kijönni szándékozó német és magyar csapatokat nagyon pontos és erős tűz fogadta az oroszok részéről. Ekkorra már az alakulatok minden rendezettséget nélkülözvén, teljesen vegyesen, egymásba torlódva álltak az egynyomvonalú „deszkaúron”. Csak egy-két helyen lehetett kielőzni, amit a német páncélozott harcjárművek mindig előszeretettel ki is használtak. „Pesti hőseink” kiváló érzékkel itt is megtalálták a legforróbb pontot, és a tűzkeresztségen már régen átesett öreg katonákhoz méltóan nyugodtak leállították a kerekekről a gépágyúkat és tüzelőállásba helyezkedtek. A helyzet azért volt úgymond „meleg”, mert ha estig nem tudnak kijönni a kanyarból és továbbhaladni nyugat felé, akkor a teljes bekerítés veszélye fenyegeti a hadosztályt. Nagy László őrvezető így látta a csatát: „Már reggel óta ott álltunk a tűző napon és csak az orosz géppuskát hallottuk néha kelepelni. A német tisztek egy idő után megunták a dolgot és hívták a Luftwaffét. Azok meg is jöttek kora délután négy-öt stuka formájában, és hihetetlenül pontosan ki is bombázták az oroszokat, úgy, hogy azokból hírmondó sem maradt. Ezek után nyugodtan folytathattuk volna az utunkat, ha nem jelentek volna meg az égen az orosz repülők. Ekkor aztán fejvesztett menekülés volt a környező mezőre. Egy orosz gép előttem és felettem elkezdett zuhanni, azt hittem lelőtték. De nem, egyenesen felém repült és elkezdett égni az eleje, ami kiderült, a gépágyúinak a torkolattüze volt. Mellettem néhány méterre csapódtak be a lövedékek úgy, 5 Vajda Antal visszaemlékezései alapján. Csongrád, 1998. 301
