Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
A száguldó vonaton már hallottam, hogy a szegedi vasútállomást a szerbek repülővel bombázták. A bomba az állomásfőnök lakásában az ágyán landolt, ám nem robbant föl. Hallottuk, hogy katonai őrnaszádok lopakodnak föl a folyóinkon, elaknásítva azokat. Olyannyira feszült volt a helyzet, hogy a szegedi Folyamzárzászlóalj parancsot kapott egy négysoros „Érintő aknazár” telepítésére a Boszorkány sziget és a város között. Erről a vízi aknáról annyit, hogy igazán csak a haditengerészetnél használták az I. világháborúban, pl. flották, kikötők körkörös védelmére. Folyók sebes sodrú vizében inkább a telepítők számára jelentett veszélyt. Öreg raktárosunk halálos ócskavasnak nevezte őket. Mint mondta a nagyantant magyar gyűlölő bizottsága csak azért engedélyezte használatukat, a trianoni szerződés, a legyőzött ellenség fegyvertelenítésé- nek elve ellenére, mert remélte, hogy magunkat fogjuk majd ezekkel ritkítani. Egy-két szót szólok — noha már feledékenységem miatt adataim nem egészen pontosak — az „érintő aknákról” is. Képzeljünk el egy sündisznóval párosított vasból készült körte alakú valamit (100x70 cm), amelynek magháza kb. 20 kg robbanóanyagot (TNT) tartalmaz. A süni tüskéi alul nyitott fölül zárt 15 cm hosszú 2 cm átmérőjű üvegcsövek, benne galvánelemként működő fémlapok vannak, amelyek vízzel érintkezve szikrákat gerjesztenek. A körte hasán/oldalán 12 db ilyen cső áll ki, hogy élesre állításuk esetén a víz felszíne felé nézzenek. Raktározási állapotban az üvegcsöveket fémburokkal lehet védeni. A szikrákat finom drótok a magházban lévő gyutacshoz vezetik, ez indítja be a robbanást. A körtét drótkötéllel úgy kell beállítani, hogy a víz színe alatt 20-40 cm mélyen tartsa a testet. Az ennek neki ütköző úszó test (remélhetően ellenséges hajó) eltöri az üvegcsövet és jön a robbanás. Akkor parttól-partig egymástól 100 m távolságra lévő négy sorban összesen 50 db aknát helyeztek el sorköteles baj társaink — a légi felderítés miatt — az éjszaka leple alatt. Emellett pontos telepítési vázlatrajz is készült. A régi szegediek tudják, hogy az események időpontjában egészen rendkívülien erős zöldár vonult le a Tiszán, így aztán az aknák vízszinttől 40 cm mélységben történő tartása meghiúsult. A folyó sodorvonala naponta eltolódott, és sebessége ki nem számíthatóan változott, nem várt mértékben megnövekedett, és a horgonykötelek is összegabalyodtak, bármikor bekövetkezhetett az önrobbanás. Később jutott eszembe, hogy milyen régimódi fegyverzettel küldtek minket csatába, hiszen már akkor is voltak a víztakarásukat önműködően beállító aknák. A vázolt helyzetet nevezem én „szegedi veszedelem”-nek. Következményükként esetleg a híres „szegedi nagyárvíz” által okozott károkat is meghaladó tragédia játszódott volna le. Rossz álmú éjszakáimon — ma 82 évesen — néha fölriadok arra a gondolatra, mi lett volna...? ha velem együtt az aknazár leszerelésére hátrahagyott 30 tartalékos bajtársam (a zászlóalj többi részének ugyanis el kellett vonulni a németekkel) nem tudta volna megtenni, amit minden áron meg kellett tenni. Dolgoztunk, énekeltünk, imádkoztunk — nem csak magunkért. (Horváth Ákosnak — Budapest, 1998. március 21. — értékes tanulmányáért külön köszönetét mondok. — K. F.) 290
