Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23. (Szeged, 1996)
Dokumentumok, visszaemlékezések
engem dobál a föld. Közben hullott rám mindenféle törmelék. A dobhártyám majd kirepedt. Ennél a pokol sem lehet rosszabb. Az egész egy pár másodpercig tartott, de iszonyatos hosszúnak tűnt. Végre csend van. Halotti csend, a szó szoros értelmében. Én élek, erre eszméltem. De mi van körülöttem? Az leírhatatlan. Füst, por száll a levegőben. A robbanástól felszállt tárgyak visszaestek a földre. Leporoltam magamat. Kezdek valamit látni. Mellettem a fejemtől egy méternyire egy eltörött síndarab. Fadarabok, vasdarabok, kő-, tégla darabok. Ezek a felrobban vasúti sín, vagonok és a felvételi épület hulladékai. Több repeszdarab is van körülöttem. Ezek borotvaélesek. Amint felálltam, szédelegtem, csengett a fíilem, zúgott a fejem, háborgott a gyomrom és alig láttam. Lassan lehet távolabbra is látni. Elképesztő a látvány. Körülöttem óriási bombatölcsérek. Az egész libalegelő felszántva a bombatölcsérektől. A gyakorlatozó fiúk eltűntek a szakaszvezetővel együtt. Rendező állomás 2 db felvételi épületéből az egyik romhalmaz. Megsérült a szertár, a villamosműhely és a fűtőház. A legelő város felőli oldalán (Tanítói kiskertek) a lakóépületek nagy része is romokban. A volt libalegelőn a bombatölcsérek és földhalmaz között látunk 3-4 embert mozogni, járkálni. A házak felől női sikoltozás, sírás. Mi mindhárman épségben maradtunk. Csupán egy pár négyzetméter volt amelyikre nem esett bomba és mi éppen ott hasaltunk. Hajszálon múlt az életünk. Elindultunk a sírás irányába a házak felé. Egy hatalmas bombatölcsér szélén láncra kötve egy szegény kutya nyüszített. Éppen beleesett a bombatölcsér holt terébe közvetlenül a gödör mellett. Fölötte szállt el a föld és a törmelék. Elengedtük szegény állatot. A másik oldalon egy sertés maradt csodálatos módon épségben. A feje fölül a légnyomás elvitte az óltetőt, de neki látszólag semmi baja nem volt. Mentünk tovább, ahonnan a sírást halottuk. Egy asszony sírt, jajgatott a ház mellett, amely beomlott. Alig tudtuk megérteni, hogy valaki van a romok alatt. Tényleg nyöszörgés hallatszott. Nekiálltunk teljes erővel bontani a romhalmazt. Akkorát emeltem egy leomlott gerendán - amelyiknek az egyik vége az ablakpárkányon fennakadt - hogy úgy éreztem, ekkorát még életemben nem emeltem. Segített Dal- los is. Ahol a gerenda le volt szakadva, onnan hallatszott a nyögés, jajgatás. A gerendát nagy nehezen a ráomlott törmelékkel megemeltük és alátámasztottuk. Közben odaérkezett egy MÁV fűtőházi dolgozó és az is segített. Egy öreg nénit és egy 10 év körüli fiút segítettünk, húztunk ki nagy nehezen a romok alól. A fiúnak nagyon csúnyán meg volt sérülve a bal lába. A lábfej külső oldalán a bokánál le volt fordulva a bőr egészen a sarkáig, mintha késsel levágták volna. Én a karomba vettem a gyereket és felszálltam vele a gépkocsinkra. Felsegítettük a nénit is és bevittük a rókusi kórházba. Utána bementünk a laktanyába. Nagyon fáradtnak, kimeniltnek éreztem magamat. Felmentem a körletbe és végig feküdtem az ágyamon. Úgy éreztem, az ágy is mozog alattam. Jó ideig pihentem, s amikor kissé megnyugodtam, leültem levelet írni a szüleimnek. Négy oldalas levélpapíron megírtam az 1944. június 2-án történt szegedi bombázás rövid lényegét. 472
