Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)
IV. A kiegyezéstől az első világháborúig
Ez az 1865. évi országgyűlési képviselő-választáskor vált nyilvánvalóvá, amikor a nép jelöltjének számító Oroszival szemben az említett elemek saját jelöltet állítottak a régi népvezér — Boros Sámuel — személyében. Próbálkozásuk kudarcot vallott, Oroszi a választásokon elsöprő győzelmet aratott. A kisebbségi „alkotmányosok” fellépésének súlyos következményei lettek. A választási küzdelem során ugyanis hozzájuk csatlakoztak a volt abszolutista és provizórikus tisztviselők, s mivel ezt nem utasították vissza, a város közönsége előtt rendkívüli módon lejáratták magukat. Ettől kezdve egy táborba sorolták őket a provizoristákkal, amely azt jelentette, hogy a közvélemény megvetése, sőt gyűlölete kiterjedt az „intelligenciára” és a város módosgazda elemeire, vagyis az „urakra”. A rendezett tanácsi választások küszöbén tehát nem a politikai meggyőződés szerint kialakult csoportok kerültek szembe egymással, hanem eltérő állású és érdekű társadalmi rétegek; korabeli szóhasználatai élve: a „nép-pártja” és az „urak-pártja”. A tét pedig az volt, hogy a néppárti többségnek sikerül-e saját jelöltjeiből megalakítania az új városi tisztikart és képviselő-testületet, kiszorítva a városi önkormányzat irányításából az értelmiségi — és a legvagyonosabb elemeket. A választásokat megelőző korteskedések tovább növelték a szakadékot a két tábor között. A nép körében általánosan elterjedt meggyőződéssé vált, hogy az egész értelmiség és a velük tartó módos gazdák összejátszanak a földesurakkal, pénzt és jószágot kaptak azért, hogy a várost ismét az uraságok birtokába juttassák. Fő jelszóvá vált, hogy a „diplomás urak” eladják a várost és annak jogait, tehát nem szabad rájuk szavazni. Az értelmiség által óhajtott tisztikar névjegyzékét Hódmezővásárhelyen az uraság házánál készítik, tehát uradalmi kéz működik közre. Az ellenpárt állítása szerint, több helyen elhangzott az is, hogy: az urakat agyon kell verni! A néppárti gyűléseken — melyeket a csizmadia céhházban berendezett olvasókör helyiségében tartottak — a „népfenség” eszméjére hivatkozva hirdették a nép alsó osztályának hivatását az igazgatásra. Az egyik pártvezér — ifj. Bartha János — megfogalmazása szerint: „A tálas éppen olyan okos ember mint az ügyvéd, — eleget uralkodott már az arisztokrácia, uralkodjék ezentúl a népfenség!” Az ellenpárt panasza szerint a néppártiak nyíltan hangoztatják, hogy mellettük van a „nyers erő”, azaz a nem választók tömege is, tehát nem kell félni, sőt a célt erőszakkal is ki kell vívni. Az „urak” pártját „reakcionárius” pártként emlegették, az összejöveteleik helyéül szolgáló kaszinót pedig a „reakció fészkének” titulálták.118 A tömegek rendkívüli aktivitása és a hangoztatott jelszavak tartalma megrémítette az „intelligens” osztályt. A népkedélyek felizgatásáért egyedül Oroszi Miklóst tartották felelősnek, figyelmen kívül hagyva, hogy valójában az abszolutizmus éveiben felhalmozódott sérelmek törtek a felszínre, melyeket az alkotmányosnak hirdetett kormány és országgyűlés felemás intézkedései nem csökkentettek, hanem inkább fokoztak. Oroszi Miklós — aki magát a kiegyezés hívének vallotta és őszintén hitt a liberális reformokban, az alkotmányosság, a demokratikus jogok kiterjesztésében — városa legfontosabb ügyeinek megoldatlansága miatt érthető módon kiábrándultságot érzett. Meggyőződése szerint ugyanis az alkotmányosság helyreállításának egycsapásra meg kellett volna hoznia a jogfolytonosság alapján a városi önkormányzat, valamint az úrbéri váltság 118 A „pártok” jelszavai, kortesfogásai nyomon követhetők a korabeli sajtóban — Szegedi Híradó, 1867. december 8—22. közötti számai, 1868. január 2., január 5. 82
