Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)
IV. A kiegyezéstől az első világháborúig
úr oly közönséget óhajt a megyei gyűlésterembe, mely csak a tisztikarból s hallgató közönségből álljon. Azokat pedig, kik tőle eltérő nézetet nyilvánítanak, vagy saját jogaikat követelik, onnan kimozdítani, elidegeníteni kívánja. Ezt az alkotmányos érzületű közönség meg nem engedheti, s a sajtónak ezt tűrnie nem szabad, mert nem a megye közönsége van az alispánért, hanem az alispán van a megyéért. A népek milliói által epedve várt alkotmányos életből paródiát csinálni, ily módon népszerűtleníteni, és így kockáztatni, csak azért, mert t. alispán úrnak tetszik a háromágú vasvillával Neptunként a töredékeny habok fölött „quos ego”-t (majd adok én nektek! Neptunus első fenyegető szavai a szelekhez Vergilius Aeneis-ében.) mennydörögni s a jogos szót letorkolással elnémítani, fölötte káros dolog lenne. Mindig jobb a jogos igényeket kielégíteni, mint elnémítani.” A súlyos igazságokat tartalmazó mondatok után Oroszi a nyilatkozatra utalva elmondta, hogy a Váltsági és Gazdasági Bizottság erkölcsi kényszerűség nyomása alatt teszi azt, amit tesz, mert állása az alkotmány helyreállítása óta a lehető legkellemetlenebb, amennyiben letelt megbízatása azon órában, melyben az ország kormányzatában a jogfolytonosság alapján helyreállíttatott a törvényes magyar kormány. Kiesett alóla az az erkölcsi alap, melyen eddig állt. Szentes város lakossága pedig azon hitben él, hogy vagy megbízottjai nem tesznek meg mindent a rendezett tanács azonnali helyreállításáért, vagy a magyar kormány nem alkotmányos érzületű, ezért nem terjeszti ki ránk a jogfolytonosság elvét. Cikke végén elmondta még, hogy mindezt azért tárta a nyilvánosság elé, hogy egyrészt tájékoztassa a közvéleményt a rendezett tanács ügyének jelenlegi állásáról, másrészt, hogy jóakaratúlag figyelmeztesse Török Bálintot hibája beismerésére és elhagyására. Zárómondatában kijelentette, hogy „mint eddig, úgy ezután is örömmel ismerem őt vezéremnek az alkotmányos élet mezején, de önkényeskedését eltűrni nem fogom soha”.116 Oroszi Miklós keményhangú, szókimondó írása felért egy hadüzenettel. Nemcsak a megyét és annak „erős” emberét uszította maga ellen és bizonyos fokig a város ellen, hanem a megyében mindenható Deák-pártot is, amelyhez eddig ő is tartozott. Biztosra vehette, hogy a valóban akarnok természetű Török alispán nem fogja válasz nélkül lenyelni a nyilvánosság előtt hozzávágott igazságokat. Pártja támogatására sem igen számíthatott, hisz már eddig is fekete báránynak tartották a Szentesen — különösen 1865 óta — kialakult, mindenkit elhomályosító tekintélye, s elsősorban az „intelligens úri elemet” kirekesztő népi tömegbázisa miatt. Az elkövetkező kiélezett küzdelmekben két tűz közé szorul, s mint látni fogjuk, ez megpecsételi sorsát és hosszú éveken át a városét is. A rendezett tanáccsal kapcsolatban a belügyminisztérium által elrendelt népszavazást 1867. október 15-re tűzte ki az illetékes megyei küldöttség. Ezt megelőzően összeírták a szavazati joggal rendelkező lakosokat. Az összes lakos közül — ezek száma az 1857. évi összeírás szerint 27500 fő — 1781 személyt minősítettek szavazóképesnek. A jelzett nap reggelén szép számmal összegyűltek a szentesiek a városháza előtt. A városi tanács megbízottja előzetesen tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy a városnak rendezett tanáccsal történő ellátása a lakosság részére fontos előnyöket biztosít, de azt 06 CSML (SzF) 861/1867. Bizottmány! jgyk.; Szegedi Híradó, 1867. szeptember 26. („Igazstágkere- söknek" gúnyolták 1847 előtt az uradalmi-pártiak azokat a szentesi közlakosokat, kik mint privát egyenek a volt foldesuraság vagy az uradalmi tisztek által okozott sérelmek ellen a dicasteriumoknál és megyehatóságnál orvoslást kerestek.) 80
