Labádi Lajos: Szentes város közigazgatása és politikai élete 1849–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 22. (Szeged, 1995)
III. A provizórium időszaka
tovább mélyítette. Az új városi elöljáróság a bizalmatlanság enyhítése, valamint a felelősség megosztása érdekében kísérleteket tett a városi képviselő-testület feltámasztására. Erre irányuló kérvényeiben hangsúlyozta, hogy a képviselő-testület hatásköre egyedül a város gazdasági és váltsági ügyeinek megvitatására terjedne ki, politikai és közigazgatási tárgyakba nem avatkozna. Nem titkolta, hogy a lakosság közhangulatára gyógyírként hatna, ha a létfontosságú kérdések eldöntésére a kinevezett tanács egy választott testületre támaszkodhatna. A szentesi főszolgabíró és az első alispán támogatta a városi vezetőség ezirányú törekvését. Petrovich főispáni helytartó május végén foglalt állást az ügyben. Kifejtette, hogy mivel a rendezett tanáccsal bíró városok képviselő-testületeit végleg nem oszlattatták fel, csupán az ismert politikai viszonyok miatt működésüket ideiglenesen szüneteltették, nincs akadálya annak, hogy a város gazdasági ügyeinek megvitatására ismét egybehívassanak. Az alispánt és a főszolgabírót azonban nyomatékosan figyelmeztette, hogy „ezen tárgyalások minden politikai vitatkozások kizárásával, egyedül városi gazdasági ügyek elintézésére szoríttassanak”. A kinevezett tanács tehát engedélyt kapott az 1861. évi városi képviselő-testület összehívására. A közgyűlést szervező polgármester azonban nem várt akádályba ütközött. A visszavonult képviselők többsége ugyanis átlátta, hogy mi húzódik meg a képviselő-testület feltámasztásának szándéka mögött. Jól tudták, hogy ha az 1861-ben megválasztott képviselő-testület ismét elfoglalja a helyét, könnyen azt a látszatot kelthetné a közlakosok szemében, hogy helyreállt az alkotmányosság, hiszen az általuk választott testület dönt a város ügyeiben. Pedig a hatásköri megszorításokat figyelembe véve nyilvánvaló volt, hogy az összeülő képviselő-testület csak a nevét tarthatta volna meg, az előző évi jogosítványok nélkül. Vagyis eszközzé vált volna a provizórikus rendszer és az azt képviselő kinevezett tisztviselők elfogadtatásához. Tehát elvi kérdés volt, hogy az alkotmányosan megválasztott képviselők — engedve a polgármesteri meghívónak — „képviselő-testület” elnevezés alatt összeülnek-e tanácskozni, vagy sem. A kinevezett tanács által szorgalmazott közgyűlés megtartása egyenértékű lett volna a visszatért parancsuralmi rendszer elismerésével. A képviselők erre nem voltak hajlandók. Ezek ismeretében már nem meglepő, hogy a felsőbb engedéllyel 1862. július 3-ra meghirdetett közgyűlés a képviselők távolmaradása miatt meghiúsult. Kamocsay polgármester részletesen tájékoztatta a főispáni helytartót a kudarcról. A közgyűlés elmaradását igyekezett úgy beállítani, hogy az „némely rossz szándékú titkos félrevezetők bújtogatásának” eredménye. A tanács állásfoglalására hivatkozva kijelentette, hogy a közvélemény előtt le kell számolni a képviselő-testület „ál-fogalmával”. Tudatosítani kell a népben, hogy a képviselő-testület visszavonulása, a gazdasági ügyek iránti közömbössége mekkora károkat okoz a közvagyonra nézve. A lakosság ezirányú „kitanítása” érdekében engedélyt kért egy népgyűlés összehívására. A polgármesteri szándék nyilvánvaló volt: a közügyekkel szembeni érdektelenség vádjával a passzivitásba vonult képviselők ellen hangolni a lakosságot. A főispáni helytartó magáévá tette Kamocsay érvelését. Utasította Kovács Károly másod alispánt, hogy a szentesi ár- vapénztárnok megválasztása ügyében augusztus 31-re meghirdetett népgyűlésen térjen ki a képviselő-testület megalakításának kérdésére is. Ezzel kapcsolatban meghagyta, hogy tapintatos eljárással „e félrevezetett nép hangulatára akként hatni szíveskedjék, 53
