Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Damjanich Jánosné Csernovics Emília életrajza (1819–1909) Csernovics Lara feljegyzéseit közzéteszi Varsányi Péter István

nagyanyám ménesi szöllöjére kebelezik be, mert a simándi birtok ősi vagyon s így a fiúké.

Végre 1847 augusztus havában megtörténik az esküvő. Nagybátyám kocsin viszi haza feleségét Temesvárra.

Csodálatos, hogy a katonai határőrvidéken szerb szülőktől született Damjanich milyen magyar érzelmű volt. Abban az időben magyarul csak a paraszttal és a cseléddel beszéltek. A társadalmi és szalonnyelv német volt, s különösen a nők teljesen német nevelést kaptak. Damjanich már vőlegény korában figyelmezteti Emíliát: „Miért beszél maga mindég németül? Hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.” Néném ekkor kezd ezen gondolkodni s iparkodik, ahol lehet, magyarul beszélni, sőt, az akkor tömegesen keletkező új magyar szavakat előszeretettel alkalmazza, s ezért ismerősei sokszor megcsodálják. Úgy vélik, hogy gyönyörűen beszél magyarul. Mikor aztán házastársak lesznek, Damjanich behozza, hogy otthon, egymás közt, mindig magyarul beszélnek.

Mivel Damjanich nagyon szereti a társaságot, hamarosan összeismerkednek többekkel, persze elsősorban a tiszti családokkal. Sokat van náluk is társaság. Haynau,10 mint Damjanich parancsnoka, szintén többször megfordul náluk. Nagy mulatságot okoz nagybátyámnak, hogy egy bálon, egy újonnan érkezett tiszt, beszélgetve vele, megjegyzi: „Hallatlan, mennyi csúnya asszony! Nézd, az az egy van csinos köztük, abban a rózsaszín ruhában.” Az a rózsaszín ruhás pedig éppen nagynéném volt, így nagyon meg volt elégedve Damjanich a kritikával.

Nyolc hónapi boldog házasság után egy kellemetlen incidens zavarja meg nyugalmukat. 1848 tavaszán ugyanis, amikor a forradalmi mozgalmak híre Temesvárra is eljutott, Haynau tiszti körben élesen kikel ellene, s egyben gyalázóan nyilatkozik a magyarokról. Damjanich erre felpattan és kikéri magának. Ő is magyar, s nem tűri, hogy hazájáról így beszéljenek. Erre persze heves válasz következett, s a dolog vége az volt, hogy Haynau ezt mondta: „Ich verstehe eigentlich nicht, warum Sie hier sind und nicht bei ihrem Regiment. In 24 Stunden verlassen Sie Temesvár, und reisen nach Italien!”.11 Itt nem volt mást mit tenni, mint azonnal engedelmeskedni. Néném kétségbe volt esve, arról szó sem lehetett, hogy ő is rögtön vele utazzon, annál is inkább, mert éppen beteg volt. Férje biztatta, hogy ne búsuljon. Amint egy év előtt, úgy most is kiviszi, hogy hazajöhessen. Megvan hozzá a protekciója. Ugyanis egy év előtt is Rainer főherceg12 eszközölte ki hazajövetelét, ki őt nagyon szerette s kit ő tanított meg vívni. Tehát csak pár hónapról van szó, addig várjon türelemmel.

Vissza is került nemsokára, de másképp, mint gondolta. Mészáros hadügyminiszter13 hívta vissza, egyenesen a harctérre.

10 Haynau. Julius von, br. (1786—1853) cs. kir. táborszernagy, a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnoka, Magyarország és Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzója. 1850 júliusában leváltják. 1848 tavaszáig volt hadosztályparancsnok Temsjsvárott.

11 „Egyszerűen nem értem, miért itt van Ón, s nem a regimentjénél. 24 órán belül elhagyja Temövárt es Itáliába utazik." (ném.)

Rainer József (1783—1853) főherceg, a lombard-velencei királyság alkirálya, II. Lipót császár és király tizennegyedik fia. 1818-tól Milánóban élt, rokoni kapcsolatba került a szárd királyi házzal (felesége Erzsébet hercegnő a Savoya-carignani házból).

13 Mészáros Lázár (1796— 1858) a cs. kir. 5. huszárezred ezredese, a MTA levelező tagja, a bajai kerület országgyűlési képviselője. 1848—49-ben honvéd vezérőrnagy, majd altábornagy, a trónfosztásig hadügyminiszter, később átmenetileg fővezér. Emigrált, Angliában hunyt el; 1991. márc. 15-től Baján van eltemetve.

263