Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Ruszoly József: Nemzeti bizottságok és önkormányzatok Csanád–Arad–Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék intézménytörténetéhez (1944. szeptember–1945. május)

meghallgattatást. Ezzel azonban számolnunk kell. A háború befejezte után sokáig kell arra törekednünk, hogy szarvasmarha-tenyésztésünk arra a magas színvonalra emelkedjék fel, amelyen a háború előtt állott. Lótenyésztésünkre pedig még nehezebb feladatok várnak.

Lovainknak ugyanis több, mint 80%-a a háború alatt elpusztult. Az agyonhajszolt, itthagyott kis orosz lovak nem képesek arra a munkateljesítményre, amit a mi lovaink végeztek, nem beszélve arról, hogy nem az a szép fajta, mint amilyenhez mi hozzá vagyunk szokva. Az elcsigázott, megsebesült lovakat az átvonuló csapatok sokszor az utcán hagyták, máskor pedig az első szembejövőnek ajándékozták. De a szemebjövők jó lovait még akkor is kifogták, ha arra pillanatnyilag nem is volt szükség. Ennek folyományaként igásló-állományunk annyira megcsappant, hogy a gazdáknak nem volt elég lovuk az őszi szántás elvégzésére. Makón a városparancsnok a lóhiányon úgy igyekezett segíteni, hogy az elhagyott lovakat munkára adta ki egyeseknek, és a munka elvégzése után annak a gazdának adta tovább, akinek arra szüksége volt. Ezt az eljárást átvették a községek is, bár nyilvánvaló volt, hogy a lóállományt még jobban lerontja. A kölcsönlovat ugyanis senki sem gondozza úgy, mint a sajátját. Amellett ki volt szabva az idő, hogy meddig lehet egy-egy ló a gazdánál. Ennek az lett a következménye, hogy az amúgy is lehajtott lovakat még jobban elcsigázták. A lovak állandó csereberéje pedig a beteségeket terjeszti. Ennek folytán a vármegye területén különböző állatbetegségek, főleg rüh van elterjedve.

A rühkór és egyéb állatbetegségek leküzdésére a szükséges intézkedéseket megtettem. Makón egy rühtelenítőt építettünk. Mindaddig azonban, míg az orosz lovak tulajdonjoga rendezve nem lesz, ki leszünk téve a járványok terjedésének.

Az elmúlt félévben a legnagyobb és megoldhatatlannak látszó feladatunk volt a lakosság tüzelővel való ellátása. A vármegye ugyanis 100 %-ig behozatalra szorult, és így 1944. év folyamán a téli tüzelőanyagnak csak egy kis százaléka jutott el a vármegyébe, úgyhogy Makó város és a községek is teljesen tüzelő nélkül állottak. Makó városparancsnoka az elmenekültek tüzelőkészletét osztotta szét a lakosság között, de ez a szükségletet nem fedezte. Az ő előterjesztésére a püspöki uradalommal folytattunk tárgyalást a püspöki erdő kitermelésére. Az uradalom vezetőségével sikerült is megállapodást kötni olyképpen, hogy 600 vagon tűzifa kitermeléséhez engedélyt ad. A rossz időjárás azonban a kitermelést annyiban akadályozta, hogy a 600 vagon helyett mindössze 250 vagon fa lett beszállítva Makóra. Ez a város tüzelőellátásához mérve édeskevés.

A vármegye is kitermeltette az utak melletti akácfákat és lenyesette az eperfákat. Ebben a munkában Burunkai Sándor ötösbizottsági tag úrnak kell köszönetét mondani. Neki köszönhetjük, hogy úgy a vármegyei tisztikar, mint a járásbíróság és még igen sok hivatal és lakos a városban téli tüzelőhöz jutott. A fát nem robotban vágattuk ki és szállíttattuk be, hanem részéért. Ezért úgy a kivágársra, mint a beszállításra elegendő vállalkozó akadt, mert mindenki jó keresethez jutott. Célunk ugyanis az volt, hogy minél több ember jusson fához, és ezt csak úgy tudtuk elérni, ha mindenkit fiztés helyett fában részesítettünk. A községek egy része Mezőhegyesről kapott fát, másrésze pedig az utak és az uradalmak melletti fák kivágásával enyhítette a tüzelőanyag-hiányt.

Ki kell térnem a vm. [vármegyei] Szt. István Közkőrház sorsára is. Mindezideig sikerült a kórházat megmentenünk és fenntartanunk. Ez kizárólag dr. Diósszilágyi

176