Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 20. (Szeged, 1993)
Emlékőrző köztéri alkotások
Alig ismeretes, hogy ez az első hazai Rákóczi- szobor, negyed századdal megelőzte Pásztor János budapesti monumentumát (1937) is. Szeged a századelőn élen járt a nemzet nagyjainak megörökítésében. A tízes évek elején előbb a „nagyságos fejedelem” lovas szobra, majd Széchenyi, végül Deák Ferenc emlékműve került a térre. A Rákóczi-szobor ötlete 1903. október 25-én, a Rákóczi szabadságharc 200. évfordulója alkalmából rendezett városi díszközgyűlésen, a fejedelem hamvainak hazaszállítása előtt vetődött föl. A szegedieket nagymértékben föllelkesítette az esemény, hiszen a hamvakat szállító vonat Szegeden ment keresztül. A gyűjtést Tömörkény István és Újlaki Antal kezdeményezte. Az első koronákat állítólag „kalaptányérozással” a belvárosi kaszinó tagjaitól gyűjtötték össze. A Rákóczi-egyesület már 1905. február 26-án kérvényt nyújtott be Lázár György polgármesternek. Lelkesült hangú levelükből kitűnik a kor különös politikai ellentmondása, amely a hazafias érzelmeket „zajosan” kinyilvánított királyhűséggel volt kénytelen nyilvánosságra hozni. „Apostoli királyunk jár elöl a kuruc dicsőség új életre hívásában. Atyai bölcsessége, e haza polgáraival együttérző jóságos szíve, a török földben lévő szent sír felé fordult nemes érzéseivel. A jelenben a jövő számára mindörökre szentesítve a kuruc idők hazafiúi vágyait: hazahozhatja a fejedelmet megillető fénnyel és tisztelettel a nagy bujdosó szentelt hamvait a király és hazánk iránti fiúi hűségünk oltáraként emeljünk szobrot Rákóczi Ferencnek.” A szoborbizottság 11 000 koronát, a Szegedi Napló 3135 koronát, a Rákóczi egyesület 3000 koronát gyűjtött, a város pedig 20 000 koronát adományozott. Ifj. Vastagh Györgyöt — a neves szegedi művészcsalád szobrász tagját — bízták meg a lovasszobor megalkotásával. A neves állatszobrász minden tudását igyekezett mozgósítani Rákóczi szobrának megformálásakor. Semmit nem bízott a képzeletre, a ló modellje egy csatamén, Hanek volt, Rákóczi alakját és portréját egy Vékes Imre nevű daliás bajszú szegediről mintázta. A müncheni akadémizmust mindenekfölött tisztelő akkori művészetpolitika Ipolyi Arnold-díjjal jutalmazta Vastaghnak a téli szalonon bemutatott szo- bormodelljét. (Az emlékmű 1/5-ös modellje a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában van.) A szobrot erede-* tileg a Széchenyi téren állították föl, a Zsótér ház előtti parktükörben, fő nézetével a Klauzál tér irányába tájolva. Talapzatára latinul Rákóczi június 7-i kiáltványának kezdősorait vésték. Magyarul: „Kiújulnak a dicsőséges magyar nemzet sebei”, a másik oldalon: „Istennel a hazáért és a szabadságért”. Az avatás napján kék-vörös lepel födte. Hajnalban a város lakóit a Rákóczi-induló hangjaival ébresztették. Kilenc órakor szentmise keretében a rókusi templomban fölszentelték a Rákóczi-egyesület díszzászlóit, majd alattuk vonult a város népe az avatásra. A szegedi dalárdák elénekelték a Himnuszt, majd Jedlicska Béla, a szoborbizottság elnöke ismertette a szobor történetét. Ezután Lázár György polgármester mondott lelkesült hangú avatóbeszédet. Koszorúzások következtek, végül a Szózat hangjaival zárult az ünnepség. Az avatás napján Móra vezércikket írt a Szegedi Naplóba: „A fejedelem tehát hazaérkezett. Ércbe öltözve, büszkén, délcegen, daliásán, — nem úgy ahogy kétszáz-egynéhány évvel ezelőtt elhagyta Mező-Szegedet.” Azt gondolnánk, hogy a tetszetős szobrot lelkesedéssel fogadták a szegediek. Soós Aladár, a Szegedi Napló kritikusa a virtuóz mesterségbeli tudás mögött jó szemmel fedezte föl a szobrászati naturalizmusban rejlő esztétikai fogyatékosságokat. „Vastagh György az emlék alkotója tudja mesterségét feladatát komolyan, becsületesen és ami már művészi kvalitást jelent: sok artisztikum iránt való érzékkel oldotta meg.” A néhány elismerő sor után hangot adott kedvezőtlen véleményének is: kifogásolta az aprólékosan részletező szobrászi munkát, amely megbontja a mű egységét, a csupán a történeti és valósághűségre törekvő mintázást. „Ennek a szobornak nincs történelmi hangulata. Rákóczi szobra nem lehet korrajzi- kosztüm tanulmány.” Végső tanulságként, azt hiszem a legfontosabbat fogalmazta meg Vastagh szobrával kapcsolatban: „Nem naturalisztikus jelmezek kellenek nekünk, hanem legendába mélyített, művészetté fokozott történelem.” Nem volt jobb véleményen Lyka Károly sem; Vastagh — írja — „...a hűséghez töretlenül ragaszkodott akkor is, ha az állatot kombinálta emberekkel, például az Európa elrablása, vagy Rákóczi Ferenc lovas szobra bronzművein... A Rákóczi-szobor utol- érhetetlenül részletezett anatómiai preparátum. Lovagján a páncél szegecselésének gombocskái muzeális pontossággal elő vannak számlálva a régi 17., 18. századi vértesipar céhbeli szabályai szerint. Elnémul 44
