Tanulmányok Csongrád megye történetéből 18. (Szeged, 1991)

Mátyás Sándorné Báthory Katalin : „Boldog korszak”. Németh László és Mátyás Sándor kapcsolata, összeállította és összekötő szöveggel ellátta: özv. Dr. Mátyás Sándorné Báthory Katalin

ezelőtt kaptak Tőled levelet, melyben rólam is megemlékeztél. Én a magam részéről szinte egyiigyűségnek érzem, hogy Neked írjak, azt minden levelem bevezetőjében fejtegettem megfelelő indoklással. De minden indoklás nélkül is nyilvánvaló, hogy elég szimpla kis emberke vagyok még a nagy átlagot tekintve is; mit írhatnék hát, amivel nem rabolnám az időd, nem lennék terhedre hízelgésnek látszó vagy frázisokkal (mert sajnos csak frázisokat tudok írni, ezt mondataidból megállapíthatom), nem lennék sem nagyképíí, sem bizalmaskodó vagy akár csak magam előtt tetszelgő, vagy önző, hogy éppen Neked sírok és panaszkodom. Szükséged van az időre: pihenned vagy alkotnod kell. Na, talán ez az egy szempont menti levelem: egy kis pihenés lesz, mert nem ad fel problémákat, nem bírál, nem kritizál, nem vigasztal, nem dicsér, nem istenít (ezt tenném, ha Hozzád méltó tehetségem vagy íráskészségem volna). Megértem a becsületes riporterek aggodalmait is, akik nehéz feladatnak tudják a Veled való beszélgetést, éppen úgy, mint egyik barátomat, igaz ismerősöd, tehát határtalan és fenntartások nélküli rajongód, aki félne röntgenszemeid előtt állni, hogy semmivé ne váljon pillanatok alatt. De mit szóljak magamról, last but not least, akinek barátságában nem is egyszer csalódhattál, hogy csak a hetedik levélre hivatkozzam (hipertóniáról).

Akartam írni A kísérletező ember elolvasása után, a Kortárs-ban megjelent cikkeid után (márciusban előfizető olvasója lettem egyedül csak cikkeid miatt), egy-egy bírálat olvasása és megbeszélése után, vagy mikor egy régebbi írásod újra átolvastam, vagy amikor beszélgettünk Rólad, majd közelgő születésnapodra, vagy amikor ilyen leveleket kaptam: (engedd meg, hogy szóról-szóra idézzem egy részét) „Egy vásárhelyi folyóiratban „Összefoglaló a nyolcadikban” címen kiadtam bölcseleti óráink évvégi summáját”, írja Németh László (aki téged Barátnak nevez, hát bíz én ezzel is beérném egy életre, ha egyszer megszoríthatnám kezét!). Ezt keresem Sanyikám, Neked bizonyosan megvan. Úgy emlékszem Puszták népe volt, s egy for- dításoadat is (Paul Valéry?) olvastam benne. Hálás lennék, ha eljuttatnád! Mint a didaktika méltatlan bár, de hivatalból felkent szolgája, az új félévet didaktikatörténettel kezdem. A sok ásatag holmi helyett a „didaktika forradalmát”, jobban mondva forradalmárait, Németh Lászlót akarom „agyukba enyvezni”. Már évek óta sikerrel inficiálom Vele ifjainkat, mert mégis csak több Benne a követnivaló — ahogy megnyugtattam a nyugtalankodókat, akik egy Sorát, Szavát se értik s ismerik ugyan, de mégis „vigyázzunk elvtársak, sok még körülötte a probléma” stb., ezért féltik tőle az ifjúságot, miként Szokratésztől valamikor. Most 10 fiatalt eresztettem Neki, még hozzá reálszakosokat szakdolgozatként: a Gyász-tói a Kísérletező ember-ig elolvasni minden bötűjét és állítsák össze pedagógiai gondolatainak antológiáját. Többre nem képesek, de ez is elég, életreszólóan találkoznak a legnagyobb Szellemmel, s így lesz a „gályapadból laboratórium”. Tudod mi lenne nagy dolog Sanyikám? Végigjárni, végignyaggatni Benneteket, akik láttátok, hallottátok, akikben elevenen él még minden pedagógiai rezdülete: mit mondott, mit csinált, hogyan csinálta, hol vannak füzetei, dolgozatjavításai, óravázlatai, jegyzőkönyvei, elhullajtott morzsái: mi maradt meg Belőle, miféle „honvágy” volt tanítványaiban az „üvegharangban eltötött

228