Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

„Kramatorszkba megérkeztünk, már akkor egy kicsit tudtunk oroszul, kérdezem egy tiszttől, hogy innen mikor megyünk haza. így keresztül, széjjel mutatott, hogy majd ha ezt a várost fölépítik akkor. De ott csak a rom volt, azt meg nem mi okoztuk.”30 (Csűri György)

2. Kramatorszki láger

3. Sjassatroj — Ladinapole

„Sjassztrojban egy volt ipari iskolába tereltek be, a város egyetlen épen maradt téglaépületébe. Kétemeletes kaszárnyaszerű építmény, körül 6 soros szögesdrót kerítéssel, sarkon őrtornyokkal.

Az úton kifelé Focjaniból már ruszki marhavagonokban (100-an egyben) utaztunk. Itt is szárított kenyeret és egyszer vagy kétszer kaptunk vizet. Az utolsó kocsi volt, amiben minket vittek, néhány vásárhelyi leventével, katonával. A mellettünk lévő vagonban törzstisztek, tábornokok voltak. Közöttük volt egy vezérkari őrnagy, aki tudott oroszul beszélni, írni és olvasni. Vele tudtunk néha szót váltani, mivel őket leengedték egy-egy állomáson sétálni. A sjassztroji megérkezésünkkor elbúcsúzott tőlünk ezen szavakkal:

— „Na fiúk, ezt a várost kell felépítenetek kb. 3 évig és csak azután mehettek haza!” Nagyon elkeserített, de igaza lett.

Sjassztrojban mi egy hétig voltunk. Akkor 500 főt — mert 2000-en voltunk a vagonokban — kiválasztottak. Ebbe belekerültünk mi is. Én, az öcsém és még néhány vásárhelyi bajtárs. Hajóra, illetve uszályba raktak bennünket, és Sejsztrojtól mintegy 400—500 km-re északra az Onyega tó mellé Ladinapola városon keresztül egy erdőbe szállítottak, már kész lágerbe, ahol 100 magyar fogadott. Ők már 1942 óta éltek ott, hallgatag kedvtelen, a hazatérésben soha nem bízó emberek voltak. Elmondásuk szerint (mert vallattuk őket) több ezren voltak, de a tífusz és az éhség pusztított közöttük.

Hihető volt szavuk, hisz nyilvántartás szerint én 5294, öcsém pedig 5295-ös sorszámot kapott. A főlágerben csak mi 2000-en és a Ladinapolai 100 fő volt, a többi közülük mind meghalt. A számozást 4000-től 6000-ig kaptuk. A 100 ember számozása 1—4000-ig volt.

Elhelyezésünk finn bunkerekbe (föld alatti lakás: 20 fő egy bunkerban) történt, fa priccsek, emeletesek, tele poloskával, világítás olajmécsessel. Külön konyha föld alatti bunkerben beépített üstökkel, egy berakott sparhelt is volt.” (Gy. Molnár Imre)

4. Brjanszk — Brezsica

„1945. június 7-én érkeztünk meg Brjanszkba. Innen gyalog mentünk át Bre- zsicaba, amely 15—20 km-re lehetett Brjanszktól. A lágerben magyarok és németek voltak. Eleinte a szabad ég alatt aludtunk, mert az épületek még romosak voltak. Ezek egyébként emeletes kőépületek voltak. Az oroszok bádogtetőt csináltak, mi pedig a többi javító munkát végeztük el. Rövidesen be is költözhettünk ezekbe az épületekbe.” (Balogh Ernő)

30 Nem lehet minden pusztítást, romot a németek nyakába varrni. A „felperzselt föld” taktikája volt, hogy a visszavonuló seregek mindent fölrobbantottak.

87