Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

Mi ketten, Mihálka György barátommal ott maradtunk. Az egyikünk kenyéradagját minden nap elcseréltük hat db cigarettára. Ezt közösen elszívtuk, ez volt az idegcsillapítónk. Minden nap sorakozó volt, mert a transzportot össze kellett állítani. Egy szerelvény negyven vagonból állt, melyekbe ezerhatszáz főt raktak. Az ilyen transzportok elég sűrűn indultak. Már a mi századunkat is beosztották, de nekünk kettőnknek sikerült meglépni a tábor másik részére. Szerencsénkre nem sokáig kellett bújkálni, mert augusztus 17-én Sztálin olyan parancsot adott ki, hogy a mozgó vonatokat le kell állítani, visszafordítani és az összes fogolytábort fel kell oszlatni. A németek és a tisztek kivételével mindenkit haza kell engedni. így a mi századunk vonatját, — ahonnan mi megléptünk, — szintén visszafordították. Csaknem hamarabb hazaértek, mint mi. Végre mi is, csaknem öt hónap után, megkaptuk a dokumentot. Ez volt 1945. szeptember 17-én. Egy év távoliét az otthontól. De nem is az a távoliét, hanem az, hogy az otthoniakról, szüléinkről és testvéreinkről semmit sem tudtam, csak amikor hazaérkeztem. Életem legnagyobb öröme ez volt. Hála Istennek, szüleim és testvéreim átvészelték a bevonulást. A családunkból négy testvér és egy sógor volt oda ezen a kiránduláson. De hála a Mindenhatónak, hazasegített az Isten mind- annyiónkat.” (Tóth Antal és Tóth Ernő)

Különleges utat járt be B. Kovács István is:

„1944. szeptember 10-én szabadultam a Kokron József és fiai kötszövőgyárban, mint villanyszerelő segéd. Ebben az időszakban már háborús hangulat uralkodott Vásárhelyen. A gyár hadiüzem volt. Parancsnok Dadányi György százados volt. Én az apámmal együtt légószolgálatos voltam. A parancs úgy szólt, hogy az utolsó előtti percig a gyárban kell lenni. Ha az oroszok bejönnek, kötelesek vagyunk utánuk menni, mert ha nem és ők visszajönnek, akkor katonai bíróság fog ítélkezni felettünk.

1944. október 8-án reggel értesültünk róla, hogy itt vannak az oroszok, már Újvároson. Ekkor harmadmagammal elindultunk kerékpáron Szeged irányába (Ifj. B. Kovács István, id. B. Kovács István és Ardai Mihály.) Délután értünk Irmamajorba, de onnan már korábban továbbmentek a gyáriak. Szolnokon egy téglagyárban találtuk meg a lovaskocsikat, hozzájuk csatlakoztunk és Budapestre mentünk. A végcél Kistarcsa volt. Itt a gyár még üzemelt. Mikor Horthy Miklós kormányzó úr a rádión keresztül bejelentette a háborúból való kilépést, nagy volt az öröm, hogy jöhetünk haza. De azt is megtudtuk, hogy Szálasi átvette a hatalmat és ekkor minket Pápára irányítottak. A parancsnok itt Oláh Pál főhadnagy volt.

Pápára való megérkezésünk után egy kisebb fajta gyárba pakoltunk le a lovaskocsikról, a gyár nevére nem emlékszem, csak annyira, hogy a tűzoltólaktanya háta- mögött volt. Itt két társammal együtt (Török Bálint és Tóth Sándor) kocsisnak osztottak be. Két lóval és egy kocsival Pápa város szélére kerültünk ki az Edvi nevű vízimalom tulajdonosához. Napközben fuvaroztunk két gyár között fonalat és készárut vittünk.

1944. december utolján közölték velünk, hogy tovább nem maradhatunk a gyár kötelékében. Vagy leventetáborba, vagy katonának kell bevonulni. Mi hárman a katonaságot választottuk és így 1945. január 2-án jelentkeztünk a kiegészítő parancsnokságon, felvettek és így a ruhát is megkaptuk a laktanyában még aznap délután. A pápai laktanyában kaptam az alapkiképzést. Két hét után Tapolcafőre helyeztek és aknavetős századba osztottak. Itt szintén el kellett sajátítani az alapismereteket. Azután tovább kerültem Ugodra, itt kaptuk meg a német vadonatúj 8-as aknavetőket és végeztünk éleslövészetet is. Utána Homokbödögére vittek. Egy hónap múlva Ba53