Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

Nekem is volt egy ilyen fiúismerősöm. Mondon neki mielőtt kiment volna, hogyha kinn lesz már, írjon nekem is egy ilyen levelet. így kerültem ki a lágerből. Az én elbocsátó levelem nem is Magyarországra szólt, hanem egy észak-németországi városba. Ez a város a zónahatár mellett volt. A lágerből a város felé indultunk. Egy polgári tehergépkocsi vitt el az állomásig bennünket. Jelentkeztünk a Vöröskeresztnél, eligazítottak, hogy melyik vonatra kell szállni és még élelmet is adtak. Elmentünk abba a városba, ahová a papírunk szólt. Az állomás előtt találkoztam egy emberrel, akivel Anderlechtben voltam egy táborban. Ő ekkor már hazakerült Elvitt bennünket a hatóságokhoz, ahol élelmiszerjegyeket és pénzt kaptunk. Passauba irányítottak bennünket, ahol tudomásuk szerint egy civiltábor volt. A Vöröskereszt segítségével el is jutottunk Passauba, de ott akkor már megszűnt a tábor. Onnan kellett elmennünk Pocking hadi repülőtérre. Itt jelentkeztünk a parancsnokságon. Ellátást itt kaptunk. (A szabaduló levelet 1946. május 12-én kaptam meg.)

Ebből a táborból 1946. június 12-én indultunk el hazafelé. Amerikai kísérettel jöttünk és június 17-én érkeztünk Kaposvárra. Ott igazoltak bennünket a magyar hatóságok. Igen „érdekes” fogadtatásunk volt. Akik nyugatról jöttek, mind „csibészek”, „fasiszták”, „pribékek”, nyilasok voltak — mondták ők. Mindent elvettek tőlünk, amit magunkkal hozhattunk volna. Tőlem is két öltönyt, két plédet, szappant, csokoládét vettek el. Kaposvárról Dombóvárra mentünk át, ahol véletlenül összeakadtam egy vásárhelyi kertésszel. Együtt mentünk fel Pestre. Cegléd—Szolnok— Mindszent útvonalon jöttünk hazafelé. Este hat-hét óra körül értünk haza.

Másnap jelentkeztem a vásárhelyi igazoló bizottságnál, ahol tisztességesen felbosszantottak. „Miért mentem el?” — tették fel a kérdést. Mintha ez csak választás kérdése lett volna. Tanulság: Németországban a hadifoglyokat mindenütt segítették a hazakerülésben. Magyarországon ezt már nem lehetett tapasztalni. A Nyugatról jöttékét „lefasisztázták”. (Molnár József)

„Zircről az 500/7. sz. Köller vasútépítő munkásszázadba kerültem unokabátyámmal, Mérges Istvánnal. Neki az édesapja ott volt katona, az ő parancsnoka pedig Hídi Mihály vásárhely-kutasi néptanító és leventeoktató. Az ő jóvoltából maradhattunk ennél a munkásszázadnál 1945. április 4-ig. A beosztásom: konyhai dolgozó. A székesfehérvári fogolytáborból június 14-én értem haza.” (Mérges Lajos)

1945 januárjában a Kokron gyár munkásainak is be kellett vonulniuk, a „hadiüzem” már nem tartott rájuk igényt:

„Pápán elengedtek bennünket, a mentesítő papírokat bevonták. A városban elfogtak és bevittek az ottani moziba. Mindenki fiatal volt. Agitáltak bennünket páncélöklösnek. Többen jelentkeztek. Innen megszöktem a gépház ablakán. Elindultam hazafelé. Összetalálkoztam Szabó Imrével. Ő felnőtt volt. Az ő segítségével találkoztam a bátyámmal, aki híradós volt. A parancsnokától kaptam egy nyílt parancsot. Bevonultatott ehhez a híradós ezredhez, velük haladtam: Győr—Pápa— Répcelak—Celldömölk—Szombathely—Rum—Ausztria—Passauig. Egy hónapig: Orten burg. Itt kerültem amerikai fogsába. Onnan a 10—15 km-re levő Pocking lágerébe kerültem. Kiszöktem egy tanyára, ahol füstölt szalonnát, kenyeret, sonkát, krumplit kaptam. A táborban konyhára kerültem. Játszottunk amerikai futbalt is. Ortenburgba visszakerülve, ott is konyhán dolgoztam. Volt itt: narancs, csokoládé. Jegyre kaptunk mindent, hús, kenyeret, felvágottat, parizert stb. Szládzsik nevű amerikai katona jól beszélt magyarul, sokat segített rajtunk. Elláttak bennünket ruhával, takaróval. Ortenburgból indult egy civil vagon Magyarországra, 1000 márkáért.

49