Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

nokhoz bementünk ketten és dokumentet kértünk, nehogy hazamenet elfogjanak a szovjet katonák.

Nagyszerűen sikerült. Ha az úton álló őrnek felmutattuk a papírt, tovább engedett. Bár előbb az állunkat megtapogatta. Később tudtuk meg, hogy ha borotválkozunk, fogolytáborba kerülünk. Mi 16 évesen még nem borotválkoztunk. így kerültünk haza, végig gyalogosan 1945. január 2-án, igen-igen lerongyolódva, tetvesen.” (Udvardi Ferenc)

Voltak, akik a szökés után kerültek nehéz helyzetbe és jobb híján visszatértek Komáromba a vásárhelyi leventékhez:

„Többen elhatároztuk, hogy hazaszökünk. December 5-én éjszaka több csoport megszökött, így mi is öten: Lugosi Imre, Szűcs Mihály, Haraszti János, Albert Imre, Zádori Lajos próbálkoztunk a hazajövetellel, de csak Iszkaszentgyörgyig jutottunk el. Egy pincében bújtunk meg négy-öt napig. A pince tulajdonosa jött a pincéit látogatni. Bejött hozzánk is. Mondtuk neki, hogy leventék vagyunk, haza szeretnénk menni. Elment és hozott egy nagy darab abált szalonnát. Vesztünkre, mert meglátták és utána jöttek. Ugyanis légiriadó volt és a bauxitbányában dolgozó román (szerb?) foglyok szítszaladtak, azokat szedték össze. Minket is bevittek hozzájuk. Azt hazud- tuk, hogy Komáromba ment a századunk és oda akarunk menni.

A parancsnok azt mondta, hogy ad nyílt parancsot. Mindenfajta járművet igénybe vehetünk, hogy visszamenjünk a századhoz. Aztán meggondolta magát és azt mondta, ne menjünk sehova, mert ők is jönnek pár nap múlva Komárom felé. így aztán együtt mentünk Nagyigmándig. Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha visszamegyünk a századhoz, mert a nyilasok könnyen kinyírták az embert, ha nem tudta igazolni magát. Nagyigmándnál elváltunk a fogolyszázadtól. Komáromban megtaláltuk a századunkat. Lejelentkeztünk, hogy engedély nélküli eltávozásról bevonultunk. Ez az „eltávozás” tartott december 5-től 23-ig. Rájöttek, hogy szöktünk. Szökésünk megtorlása 2 óra kikötés lett karácsony estéjén. Ameddig szökésben voltunk istállókban és nyitott pincében csutkaszáron aludtunk, 8—10 fokos hidegben. Megettük a tarlórépát is, mert élelemhez nemigen jutottunk. Komáromban szintén vasútépítésen dolgoztunk.” (Lugosi Imre)

„November végén hallottuk, hogy tovább kell menni, Komáromba. Voltak ott az ököristállóban kardoskúti fiúk, ezek közül Kunos Lajcsi meg Király Miska elhatározták, nem megyünk tovább, hanem megszökünk. Ezt közölték azokkal akik ott voltunk. Meg is szervezték, hogy milyen csoportokban, merre indulunk este. Az utolsó csoporttal indultam én is. Valameddig mentünk a sötétben, egyszer egy lövés dörrent. Nem tudom már hányán voltunk, de mi visszamentünk a helyünkre és reggel a századdal indultunk Komáromba. Akik megszöktek, azokat senki se kereste. Állandó hideg esőben gyalogoltunk Komáromba, se élelem, se szállás, mindent magunknak kellett beszerezni.

Komáromban egy várerődben helyeztek el bennünket, a nevére én már nem emlékszem, csak arra, hogy sötét, piszkos volt, a porba kellett feküdni, mint a disznóknak. A munka a vasút a kitérőben, a föld kubikolása volt, ami bizony a mi gyenge erőnkhöz nagyon nehéz volt. A koszt itt is igen silány, a gyenge „zupa” járta, 2 deka gyümölcsíz, amit mi Hitler szalonnának hívtunk. Ha valaki panaszkodni mert a kosztra, azt is megkapta, hogy kikötötték. Ekkor már igen erős volt a toborzás a különböző nyilas fegyveres osztagokba. Vonatszerelvények vitték a fiatal önkénteseket, akik minket gúnyoltak, amiért nem megyünk velük. De mi úgy gondoltuk, amíg kényszer39