Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
szakadt cipőjű, hiányos ruházatú leventéimnek szerezzek azokból. Az bizony igen kis mértékben sikerült.” (Bakó Károly) „Elindultunk gyalog ugyancsak Zircről, Kisbér, Nagyigmándon keresztül Komáromba. De ahogy Zircről kiértünk, a századparancsnokunk, Sándor András zászlós, ahogy elhaladtunk a püspöknek a gulyája mellett, azt mondta: Fiúk szerezzetek egy tehenet, legalább egy hétig följavítja a kosztunkat. Szegény gulyás kiabált, de hiába, mert az egész gulyát egyért nem hagyhatja ott. Azt a tehenet levágtuk, és legalább egy hétig jó volt a kosztunk.” (Csűri György) „Zircen december derekáig voltunk. Innen Komáromba indultunk. Kisbéren éjszakáztunk. Itt két román munkaszolgálatos (az öt leventeszázadhoz két erdélyi román munkaszolgálatos század is tartozott) megszökött. Ezeket a tábori csendőrök elfogták, majd kivégezték.” (Olasz Sándor) „Zircről kb. XII. hó 15. körül ért a leventealakulat Komáromba. Útközben Kisbéren voltunk három nap. E három nap meggyőződhettünk arról, mi vár arra aki megszökik, mert Kisbéren volt a tábori csendőrség parancsnoksága. Odahozták össze a szökött katonákat és minden este felé kivégzés volt a temetőben. Kisbérről Újkomáromba mentünk, ott szállásoltunk el.” (Imre István) Zirctől Komáromig a fegyelem is meglazult. Kristó Ferenc említette, hogy Nagyigmándon nagyon esett az eső, nem volt kedvük tovább caplatni a sárban. Fölkéredz- kedtek egy német lánctalpas rohamlövegre, vigye el őket Komáromba. Később kiderült, hogy Tatára ment a jármű. Leugráltak. Egy ponyvás teherautó vette fel őket, s így jutottak el a többi leventéhez Komáromba. Sokan megkockáztatták a szökést. „Felsőperepusztáról, amikor továbbmentek, én visszaszöktem az uradalomba. Kijártunk a németeknek fát vágni. 1945 januárjában elfogtak a tábori csendőrök. Szökés vádjával agyon akartak lőni. Mi húszán azzal védekeztünk, hogy csak elmaradtunk a többitől. 1945. január 25-én Pápán beöltöztettek katonának. A Szent László hadosztály II. századába kerültem. Pápa mellett Kupon képeztek ki. 1945. március utolsó hetében vetettek be a fronton harcolni a Rába partján, Rum község mellett. Már az első támadásnál megsebesültem. Március 30-án estem fogságba. Április elsején indultam a többi fogollyal Székesfehérvárra. Csak én elmaradtam, mert felzsugorodott a lábam. Gyalog vonszoltam magamat. Orosz teherautón Veszprémig vittek, onnan gyalog mentem Székesfehérvárig. Onnan vonat tetején jutottam el Szegedig, ahol azt mondták: — „Miért mentem el?” Vásárhelyen operálták meg a térdem. Aknaszilánk volt benne.” (Lázár Sándor) „December 10-étől továbbra is ott maradtam Felsőperepusztán, 1945. január 20-ig. Majd a csendőrség nyílt parancsával huszonnyolcad magammal eljutottam a pápai 20-as számú bevonulási központba. Ott tizenegyen 6 hónapra szóló katonai felmentési igazolvánnyal szabadultunk 1945. január 26-án. Tartózkodási helyül a zirci járás területét jelölték ki. így kerültem Olaszfaluba egy Bobas nevű családhoz, ahol családtagként kezeltek. A front átvonulása után április elsején indultunk heten gyalog hazafelé. Később vonatra ültünk. Április 6-án értem haza. Útitársaim voltak: Simon Ernő, Papp János, Kardos Mihály és egy sándorfalvi Bálint nevezetű.” 37
