Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
V. Dokumentumok
De azért csak újra annyi a kérésem, írjanak levelet mentül többet nékem. Kicsit is, nagyot is, ahogy s amint lehet, Hetenként legalább legkevesebb egyet. Sokat gondolkodom, egész nap meg éjjel, Hogy a jó Isten miért ítélt így el? Tán az én bűneim szaporoutak így fel, Avagy másokért is szenvedni nékem kell. Ki az oka akkor, hogy ily bűnös lettem, Hogy így megvert engem a Teremtő Isten. Hogy elűzött engem édes szép hazámból, Drága jó Szüleim ölelő karjából? Kit bántottam így meg, azt még ma sem tudom, Mért ifjú életem oda kellett adnom. Otthon még mint gyermek a ház körül éltem, Mire hazamegyek felnőtt lesz belőlem. Felnőtt, ha megérem azt a boldog órát, Hogy újra öleljük Szüleimmel egymást. Hogyha a jó Isten megbocsájt már nékem, S elengedi mostmár többi büntetésem. Ki az oka annak, hogy ily bűnös lettem, Hogy ily nagyra szabták az én büntetésem. AkLrt bűnhődöm tán éli világát, Verje meg az Isten egész életén át. * El-el nézem az ég alját, nyugvó napnak fénysugarát. Elhalad egy más világra, Nyugvót intett utoljára. Lenyugszanak az emberek Pihentetik testeiket. Pihen minden fáradt ember, Csak én virrasztók egész éjjel. A szememre nem jön álom, Gondolkodom éjszakákon. Gondolok én mindenkire, De legtöbbet Szüléimre. Édesanyám, Édesapám, S Te én kedves kis Juliskám, Mikor jutok én még újra, Ölelő két karjaikba. 248
