Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
őrök kíséretében megindult a menet valahová, előre a kilátástalan és titkolt jövőnk felé. Reménység lappangott szívemben, talán ezután munkahelyre visznek, oda, ahol dolgozni lehet, és ennél sokkal jobb körülmények között élheti az ember hátralévő büntetését. A tolmács szavai méginkább meddővé váltak részemre, amit Temesváron vigasztalásul próbált elhinteni előttünk. „Lesz még kenyér és kolbász, nem fogunk éhezni.” Amióta otthonról eljöttem, nem is láttam, de úgy érzem itt nem is lesz soha. Kevesen láttuk a magyarok közül egymást. Úgy összekevertek a névsor-egyeztetésénél bennünket, hogy itt az év jelentette az összetartozásunkat. Ki, hány évet kapott. Azután jött a név és születési év stb. Mi, akik itt a mi oszlopunkban voltunk, 15— 20—25 év birtokosai. Tehát itt úgy nevezik, a nehéz emberek, nagyágyúk. Természetesen még mindig keverve voltunk a köztörvényesekkel, „blotnojokkal”, mert ekkor ismertem meg ezt a szót is. A menetoszlop halkan morajlott, mert beszélni ugye szokás szerint tilos volt. A bátrabbak egymás mellett menve hallkan azért beszélgettek. Az őrök rá-rá kiáltottak a mellettük vonulókra: tise! =(csönd). Csak pillanatokra halkultak el, majd tovább sugdolóztak egymás között. így ért véget a Feketetenger melléki tartózkodásunk, és így búcsúztunk el egyszer s mindenkorra. A hosszú utazás Vorkutára Ahogy búcsút vettünk szemünkkel Odessza hatalmas börtönétől, hosszú sorban haladtunk előre, amíg egyszer megérkeztünk a pályaudvarra. Itt már vártak ránk a hatalmas vagonóriások. Ide is ilyenekben érkeztünk. Nagy méretükhöz a mi kis tehervagonjaink eltörpültek. Rendre felmásztunk, ahogy sorrakerültünk. Belülről is már ismerős volt a berendezés. Száz embert számoltak ki előre és akik egybeestek, azok kerültek össze. Három magyar csupán akik összekerültünk. Szabó Pista, egri villanyszerelő-segéd, egy komáromi fiú, Nagy Sanyi, meg én. Vagy tizenöt moldvai román gyerek és a többi orosz anyaországi volt együtt. Természetesen nekünk, idegeneknek a középmezőny jutott az ajtó mellett. December 10-én indult el a szerelvény velünk északi irányba. December volt és egyre hidegebbre vált az idő a vagonon kívül. A kályha jó szolgálatot tett, mégiscsak melegített. Volt egy kiszemelt tűzőr, aki felelős volt a tűz ébrentartásáért, és amikor a vonatszerelvény megállt, a pörnye és a salak eltávolításáért. Nappal a köztörvényesek a kályha körül melegedtek. Nekünk nem jutott hely mellette. Éjszakára elhúzódtak a helyükre, ekkor egy kicsit közelebb férkőztünk a meleghez. Naponta megkaptuk a fadézsába a jeges vizet, egy marék apró sóshalat, amiben természetesen a bele is benne volt. 3—4 db szárított kenyeret, ami kb. egy-egy db tenyérnyi nagyságú lehetett. Olyan száraz volt, hogy a fogammal csak koptatni lehetett, harapni nem. így sokáig tartott legalább. A halat viszont elég gyorsan megettem. Jó sok vizet lehetett rá inni. Legalább így érezte az ember, hogy megdagad benne, igaz, elég hosszú volt a 24 óra, de ezt is ki kellett bírni, hogy életben maradjunk. Az ellenőrzés a vagonokban változatlanul megtörtént, el sem maradhatott. A fakalapács serényen pattogott a deszkán körbe, és számoláskor a hátunkon. Kb. két hétig ment velünk a szerelvény a fenti szórakozás közepette. így kb. karácsonyestére megérkeztünk többszöri állás után Harkov városába. Nyíltak egymás után a vagonok ajtajai, és le kellett szállni. Eléggé el voltam gém- beredve, és már kint erős, fagyos, havas, jeges, zúzmarás tél fogadott bennünket. Amire menetoszlopba verődtünk és lassan eljutottunk a város börtönéhez, majd megfagytunk. Ott meg álldogálni kellett a börtönkapu előtt. 199
