Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
kényelmes bakkancsomtól. No de tényleg mi lesz, ha nem adom oda szépen, akkor meg verés kíséretében erőszakkal elveszik, és semmit sem kapok helyette. Mikor látta nem tágítok, csak fontolgatok, akkor tett még egy kedves ajánlatot. Kapok egy „gar- buskát”, egynapi kenyéradagot. Ez megcsillantotta a kedvemet és ráadtam magam annak a reményében, legalább amióta eljöttem hazulról, először jóllakom kenyérrel. Előre elkérten a cseretárgyakat és én is odaadtam a kedves, jó kis bőrbakancsomat, egy sáslábbeliért, és egy napi kenyérért. Milyen üzlet volt? Ott jó! Később meggyőződtem arról, ha vetkőztetni akarnak valakit, akkor előnyösebb, ha mindjárt belemegy, mert akkor legalább kicsit alkudhat és mégis kap valamit. Azt is kitapasztaltam, hogy panaszra az őrző katonákhoz hiába is fordult bárki, mert pláne a hiányzó nyelvtudásunk miatt ezek nyomban kifordították az egész lopás történetét. Annak a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön rendszabályait, az erősebb kutya elvén jobb, ha meghúzódik és csendben marad. Különben is a legdrágább értéket, az életét, ezek a sakálok nem vették el, arra vigyáztak, hiszen később is nem a saját munkájuk eredményéből éltek, tartották fönn magukat, hanem a szegény ördögök szorgalmas munkájáért kapott koszton. Erről is később bővebben. A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, zakómtól is. A nadrágomat később vették el. Nem sokan voltunk magyarok az egészhez viszonyítva. Több nemzetiségből tevődtünk össze. A létszám zöme orosz volt. Hiába volt pl. az egyik új jövevény orosz, őt is odaszólították az ítélőszék (pódium) elé és jól kikérdezték. Hallottuk, hogy frontos katonának mondta magát és százados volt. Az egyenruhájában jött be, de természetesen rangjelzés nélkül. Mikor befejezték a bőséges terjedelmű kihallgatást, akkor vele is alkudozni kezdtek a vetkőztetést illetően. Látom nem akar kötélnek állni, és vitatkozik, jól odamondogat a főnöknek. Nem értem, de gondolom a szavaiból, hogy ez a tiszt nem tekintette őket semmire. A főnökök megunhatták a sok vitát és intettek a fullajtároknak, akik akkorára már ugrásra készen álltak, csak az intésére vártak a legfőbb hadúrnak, a vezérnek, mert annak tarthatta magát az ott lévő tömegen. A jel megadására ugrottak a sakálok és leteperték a tiszti egyenruhában lévő embert egy pillanat alatt, és fejjel bedugták a pódium alá annyira, hogy a lába kint maradjon csizmástól. A csizmát addig cibálták, amíg le nem jött a lábáról. Mikor lehúzták, akkor erős hangú szitkozódásokkal még beljebb rugdosták, és vigyáztak, hogy ki ne tudjon onnan jönni, míg meg nem bánja elkövetett „bűneit”. Ha mégis próbálkozott volna kimászni, akkorát rúgtak bele, hogy azonnal visszahúzódott. Úgy látszik lebecsülte az ottlevőknek az erejét. Nem tudom miért, máig se tudom ki lehetett mint ember, de akkor is nagyon, még ma is, ha eszembe jut, sajnáltam és megszántam azt a szegény embert. Ahogy elbántak vele az nem emberi, hanem állati, de talán az állatokra nézve is sértő lehet, ha hozzájuk hasonlítom. A vízből itt már nem volt hiány, a parázs (hordó) is tanúsította. Reggelenként mindig csordultig lett. Sőt ki is folyt és lassan szivárgott a fekvőhelyek felé, erős aromával. Az egész pincében az átlagos félhomálynál is sötétebb volt, hiszen 4—5 téglányi nagyságú nyíláson kevés fény szivárgott be. Mégis, ahogy teltek a napok, a szemünk kezdett hozzászokni. A pince lejáratánál és tőle 5—6 méterre teljes sötétség volt nappal is. El lehet képzelni, amikor a kis- és nagydolgunkat végeztük, úgy kellett kitapogatni hol a hordó. Persze, hogy volt olyan az egész tömegből aki többet-kevesebbet mellé is pisilt. Azért történt az is meg, hogy amikor már egész tele lett, még akire rá ért, az még rá adott és ez már csendesen a szélén szivárgott a földre. Mivel a lejárati 193
