Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
koztunk. Hát bizony több új fiú közé keveredtünk. Tehát szétszórtak bennünket, nehogy összeszokjunk. A fiúk mindjárt figyelmeztettek bennünket, vigyázzunk a holminkra, mert itt sok a tolvaj, és rövidesen jönnek, levetkőztetnek bennünket, megfosztanak valamirevaló, jobb, otthoni ruháinktól, netán értékeinktől, dohánytól. A házirendet is gyorsan elmondták. Keressünk a földön (itt is gyékényből font szőnyegen) helyet, ahol aludni fogunk. Lehetőleg mi, magyarok, egymás mellé kerüljünk, mert ha külön van valaki, nagyon ki lesz szolgáltatva. A parázs (dézsa) ott van a lejárati lépcső mellett, kis és nagy dolgunkat éjjel vagy nappal abban végezzük el. Mi igyekezzünk felébredés előtt elvégezni a nagy dolgunkat kivitel előtt, mert ha valaki az üres hordóba végzi a nagy dolgát, akkor a tolvajok addig verik, amíg mozog az illető. Ők már ezt látták, így ehhez tartsuk magunkat. Alig oktattak ki bennünket, újakat még újabbak jöttek be. Alig helyezkedtünk el a már ott levő magyarok között, máris szólítottak a pince belseje felől. Igyi szuda nővé csolovéki (gyertek ide, új emberek). Később ezt tapasztaltuk az újabb és újabb jövevényekkel is. Amikor közelebb értünk a pódiumhoz, akkor látom én, ott ülnek törökülésben valami sötét képű, eléggé unszimpatikus emberek. Hangjukból megítélve, erőszakos, támadó embereknek néztem őket. „Sto jeszt” kérdi tőlem. Á kuda Ti stb. Kakoj a paragrafus. Na, erre jobbról-balról körülvettek az emberei és átmotoztak tetőtől talpig. Persze semmi olyat nem találtak, ami a főnöknek megfelelt volna. Pl. jobb ruha, jó csizma, dohány, esetleg rejtett gyűrű, vagy valami, amit ők sem tudtak mi kellene, csak kutattak. Ami jó lesz majd a lágerbeni életükhöz, hiszen ott is ők voltak a főnökök. Mi csak „csórtok”, ördögök. Mikor látták, nincs nekik való nálam, akkor hangos szidásokkal és néhány rúgással ellöktek vissza a helyem felé. Azt gondoltam megúsztam, többet nem háborgatnak ezek a félelmetes alakok. Tévedtem. Amikor a többieket is hasonlóan kikérdezgették és megleltározták, akkor őket is szabadon engedték. Hasonlóan. Igen ám, de az embereiknek, sakáloknak az is nagyon megfelelt, amit a főnökök le sem köptek. így alakult ki pofon egyszerűen az a szemlélet, hogy a kis tolvajok felhajtanak a nagyok részére, segítkeznek a vagyonszerzésben, így a kicsik teljes védelmet kaptak a támadással szemben. Mert akkor, ha netán az ördögök megütnének egy kis tolvajt a szemtelenségéért, akkor azonnal panasszal élnek a nagy főnökük előtt, hogy lázadoznak az ördögök, a nép ellenségei és akkor jön a könyörtelen megbosszulás. Mivel ők vannak fölényben, így engedéllyel kíméletlen verést tudnak produkálni. Tehát mit tehet szegény ördög, hagyja, hogy ha a hús elfogy, a csontján is rágódjanak a valódi, megtestesült fenevadak. Sajnos, rajtuk nem tudok még ma sem napirendre térni, hogyan alakultak ki ezek az emberek, milyen családi környezetük lehetett, vagy egyáltalán volt-e valamikor. Ezek csak maguknak, magukért élnek először, másodszor és harmadszor is. Pedig mi volt ez még a későbbi tapasztalatokhoz képest. Mennyivel szörnyűbb dolgokkal is találoztam. De ebben az időben még a jövőről mit sem sejthettem. Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebből a kis tolvajok társaságából. Ők is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek rám vetették magukat. Először csak kedvező cserére nyújtottak lehetőséget. Amit odaadtam, azért adtak ők is valamit. Pl. a jó kopjás bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette? Adnak egy „laptyit”, sásból font bocskor alakú lábbelit. Madzaggal kell felkötni a lábfejre és a lábszárra. Előnye, hogy majd később sok kapcát lehet a lábamra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben, mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám. így vigasztaltak, győzködtek. Az egyik magyar fiú odaszólt, ugyan add oda, úgyis elveszik és akkor csak rosszabbul jársz. Lehet, hogy igaza lehet, de mégis fájt a szívem megválni a jó puha bőrű, 192
