Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

IV. Egyéni emlékezések

Volt idő ott a vagonban gondolkodni és szenvedni is a honvágytól, ami mennél jobban távolodtunk hazánktól, annál jobban sajgott a szívünkben. Ahogy a vagonból kinézek a messzeségbe, mintha egy nagy, sötét erdő terülne el óriási szélességben. Egymás között mondja valaki, nézzétek ott a Fekete-tenger. Hát az nem erdő? Nem ám, az a tenger. Ennyi volt az egész, a felfedezésből ennyi jutott. Valóban Constantában, egy alacsony építésű, lapos tetejű, modortalan, szürke kövekből készült börtön felé vette útját a menet. Itt láttuk, milyen sokan vagyunk. Valószínű, amikor egy-egy állomáson álltunk, hozzánk csatoltak újabb vagonokat. így egy szerelvény lett belőlünk. Megérkeztünk a börtön épülete elé. Óvatosan azért a fejemet néha feljebb tartottam, mégis lássam már hol, merre járunk. Kinézete ennek az építménynek elárulta, hogy bizony nem is lehet más, csak börtön. Vasrácsos ablakai, magas körbevonuló falai tetején a szögesdróttal, hatalmas vasrácsos kapu, égbe kiáltotta, hogy ez foglyok szállodája. Sorban, rendben igyekeztek beterelni a sok népet. Leültettek bennünket a kapun belül, a kerítés és az épület között lévő gyepre. Milyen jól esett a kemény vagondeszka matrac után a lágy füvön ülni. Most a fejünket is feltarthattuk, szóval nem volt testi szabályozás, csak az ülőhelyünket nem hagyhattuk el. Minek is, hová?

A sorok elein kezdték a kihívásokat, egy asztal mögött ülő borotvált fejű katonatiszt egyeztette adatainkat. Itt már nem volt szükség falon belül, a börtön udvarán fegyveres kíséretre. Biztonságban tudtak bennünket őrzőink. A kutyás katonák a kapunk kívül maradtak. Újabb jövevények után mentek.

Ahogy bekanyarodtunk a börtönépület belső közrefogott udvarára, ott az egyik épület alatti pincelejárathoz érkeztünk. Elég nagyméretű egyszárnyas, nagyon vastag ajtó volt. Kívülről egy vastag vaspánt volt keresztben, amivel plusz biztosítékot is adtak az ajtónak. Itt is a túlbiztosítás. Vagy ki tudja egy ember mire képes. Mindenesetre az én képzeletemet fölülmúlta ez a biztosítás. A kinyitott ajtón belül láttam egy lefelé menő lépcsőt a sötétben. Betessékelt mind az ötünket, így a lépcsőn kezdtünk lefelé haladni, de végére nem értünk, amikor már gyorsan a katonaőr becsukta, majd ránkzárta a nehéz ajtót, és hallottam a vaspánt kattanását amint az őr a helyére rakta és elreteszelte a napsütötte külvilágot tőlünk.

Az ajtó bezárásával teljesen sötét lett a pince lejáratában és semmit sem láttunk, mint olyankor lenni szokott, amikor az ember világos, napfényes udvarról sötétebb helyre megy. Nem akart a szemünk elé tárulni semmi látnivaló. A lépcsőt ami még alattunk volt, kezünkkel tapogattuk ki, mert nem győztünk leérni. Végre leértünk és a csupasz, egyenes, valódi földön haladtunk a hangok irányába jobbra. Kicsit kezdett a szemünk látni. De sötét maradt továbbra is, csak az elvakultság engedett egy keveset. Ahogy haladtunk beljebb, tovább, akkor látom már, hogy egy igen hosszú, keskeny, föld alatti folyosószerű helyiségben vagyunk. Elég sok ember van a zajról ítélve, csak még mindig az egészet nem látom át egyszerre. A fejünktől jóval magasabban, elérhetetlen magasságban, ritkán, egyszintben pici, inkább téglánál is kisebb ablakok, illetve nyílások voltak, valószínű a börtönudvar felé.

A pincehelyiség kb. 30 m hosszú és 3,4X4 méter lehetett. Ritkán oszlopok álltak hosszirányban. A pince legbelsejébe, ahová ilyen földi lényeknek, mint én is tartoztam, később is tilos volt még a közelébe is menni. Ott volt valami deszkákból összeállított pódiumféle. Mint egy katedra, csak nem volt az alja becsinálva, üres volt és valódi sötétség. Ahogy a lépcsőtől már tisztes távolságba érkeztünk, a sötét félhomályban hangos beszédet hallottunk. Többségét nem értettük, hiszen elég vegyes nyelven beszéltek, ez később már kiderült. Én, azaz mi, akik most érkeztünk, a magyar nyelvre lettünk figyelmesek. Kik vagytok? — kérdezik. — Magyarok? Igen! — feleltük. De láttam, hogy ismeretlen arcok, a sötétben úgy véltem, mi még nem talál191