Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
nem volt). Levetkőztettek meztelenre és vittek ki a hullakamrába. A hóesésben észrevették, hogy megmozdultam, visszavittek. Hóval dörzsöltek és meleg teát adtak, így nemsokára visszanyertem az eszméletemet. Itt a malária gyógyszerét kaptuk, a kinint. Többen meghaltak közülünk. 1948 február elejéig voltam ezen a gyengélkedőn. Innen a kőtöréshez kerültem ki újra. Nagyon nehéz munka volt. A géptől a törött követ kellett talicskával hordani. Itt kb. 1 hónapot dolgoztunk, Küher János és Novák Imre földi bajtársammal, mikor egy civil jött és bádogos specilistákat keresett. Azonnal jelentkeztünk. Már másnap visszavittek bennünket az előző lágerba, Vojenszkire. Itt egy gyógyszerraktár tetejét kellett bádogozni. Először könnyen ment, míg nem kellett komolyabb szabást munkát végezni, amely már nem ment. Az orosz mondta is, hogy nem vagytok specialisták. Én azt feleltem, hogy csak inas voltam. Lényeg az volt, hogy nem vittek vissza a kőtörő lágerba. A Dnyeper parton állt még az a híd, amit a szegedi és a bajai utászok építettek. E mellett levő fűrésztelepre kerültünk dolgozni. Itt gatter fűrészgépkezelő és felvonókezelő voltam. A vízből húztuk ki a szálfákat és fűrészeltük fel deszkának. Ebből javítottuk a hidat. Itt több civillel dolgoztunk együtt, főként lányokkal. Még emlékszem a lányok nevére: Ánya, Ványa, Tánya, Nyina, Marusza. Ezekkel a lányokkal jól összebarátkoztunk. Elég szegények voltak, legtöbb esetben csak kenyeret és hagymát ebédeltek. Nekünk a lágerből hozták ki az ebédet, levest és sűrű kását kaptunk. Ha bővebben hoztak levest, akkor a lányoknak is adtunk. Itt láttam: ebédidőben előfordult, hogy a lányok egymás ölébe hajtották a fejüket és a kés pengéjét tolták a hajuk közé, és így ölték a tetveket. Itt 1948 augusztásban brigádvezető lettem. Ekkor már jól beszéltem oroszul. Itt is lehetett üzletelni. Gépkocsival hordták a deszkákat. A rakodásért és a több deszka felrakásáért lehetett rubelt szerezni. 1948 nyarán vasárnaponként önként lehetett kimenni az állomásra vagonokból szenet és fát kirakni külön pénzért. A fatelepen gyerekjátékokat készítettünk fából (repülőt, kereplőt) melyet eladtunk. 1948 nyarától többször tartottak vizsgálatot. Meztelenre vetkőztetve keresték a betetovált vércsoport jelzéseket: amely a német SS alakulatok tagjain volt. Az utolsó napokban nagyon szigorú vizsgálaton egy pesti fiú hóna aljában sebhelyet találtak. Ezt bőrgyulladás okozta még 1945 telén. Ezt a velünk lévő magyar orvos bizonyította. A fiút e bizonyítás ellenére elvitték másik lágerba. Nem jött velünk haza. Az orvost mint bűnrészest fogdába tették. De azért az utolsó nap kiengedték, de ott pár nap alatt teljesen megőszült. így jött velünk haza. 1948. október 20-án hívtak össze a lágerban bennünket. Egy idegen őrnagy jelentette be, hogy a feladatunkul kitűzött munka, a Kijev és Harkov (480 km) közötti út építése befejeződött. Megköszönik a munkánkat és ennek a lágernek összes hadifoglya november 19-én indulhat haza. Rákiabáltunk, hogy nem igaz, hazudtok. Megerősítette, hogy higgyük el, mert ez Sztálin elvtárs parancsa. A fűrésztelepre, börtönből kiszabadult odavezényelt személyek jöttek leváltani. A brigádvezetőjük egy tatár volt, aki hadnagyként részt vett a magyarországi harcokban és 1945 júniusában, amikor hazament a falujába, azt a kijelentést tette: „Ez nem élet ami itt van, látnátok, mi van Magyarországon!” Ezért elítélték 3 évre. Ekkor szabadult, de plusz még 3 évig itt kell neki dolgozni, majd csak azután mehet haza. Rövid idő alatt nagyon összebarátkoztunk. Emlegette, hogy a tatárokkal rokonok vagyunk. Sírva ölelt meg, mikor elbúcsúztunk, és mondta, hogy szabadok leszünk és a jólétbe hazamegyünk. Eljött a várva várt nap. November 20-án indultunk el a lágerből, ahol zenekar búcsúztatott és nótaszóval vonulunk a kijevi utcákon az állomásra bevagonírozni. Nyitott vagonokban jöttünk, kevés őrrel. Nyina néni, orvosnő, aki Darnyicán kezelt 185
