Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
írom, hogy aki a cédulát megkapja, (címet ráírtam) küldje el a szüleimnek, hogy ekkor meg ekkor itt vittek bennünket, ki tudja hova, még élünk. (A cédulák haza is értek). Máramarosszigetről kikísértek gyalogmenetben bennünket fahídon a Tiszán Aknaszlatinára. (Ma: Szolotvina, Szovjetunió) A sóbánya fölött volt valamikor a határvadász laktanya, ott volt a láger. Két vagy három napot voltunk itt. Átválogattak bennünket, meg csoportosítottak megint. Aki beteg volt, azok maradtak ott. Sőt már most utólag tudomásunk van, hogy akik ottmaradtak, azok onnét augusztus-szeptemberben hazajöttek. Mikor onnét indultunk, megtudtuk, bennünket „oda ki” visznek. Nagyon siralmas menet volt! Rengeteg őr. Úgy érték egymást az őrök, mint az út mellett a fák. Nagyon emlékszem, azon gondolkoztam, hogy azt úgyse bírom ki. Beugrók a Tiszába a hídról, itt pusztulok el. Legalább a holttestemet hazaviszi a Tisza. Nagyon el voltam keseredve, de ahogy ott haladtunk a hídon, már előttem volt olyan, aki ki akart törni, hogy beleugrik a Tiszába. Visszavágták az őrök, sőt puskatussal még meg is egyengették. Letettem erről a szándékomról. Kikerültünk megint a máramarosszigeti állomásra. Bevagoníroztak bennünket, és elindultunk kifelé. Hogy merre vittek, hogy vittek, a jó Isten tudja. Nagyon kevés vizet adtak. Nagyon meleg volt, valami szörnyű volt a szomjúság. Naponta egy vödör vizet, ha kaptunk. Több mint egy hétig utaztunk így. Naponta egyszer kaptunk korpalevest vagy kevés sós halat. Űrnapján, május 31-én értünk ki Karlovkára. Ez Harkovhoz olyan 40—50 kilométerre van. Cukorgyár és szeszgyár volt ott. Az állomáson már ott magyarok és németek dolgoztak. Azok ott kiabáltak velünk: „Ti vagytok azok a háborús bűnösök, ti jöttetek bennünket leváltani.” Na amikor kiszálltunk a vagonból, mint a beteg libák, szédelegtünk. Ötösével sorakoztattak az állomáson. Kétoldalt két orosz állt, bikacsökkel. Egy ütés, egy fogoly — így ellenőrizték a létszámot. Az állomástól 4—5 km-re Karlovka mellett kísértek egy füves legelőre. Meg kellett fogni az öt embernek egymást, és az öt embernek egyszerre kellett elmenni, és a bikacsökkel ütöttek ránk, az egyik jobbról, a másik balról. Persze az öt ember rángatta egymást, és így elég nagyot tudtak ránk ütni. Nagyon emlékszem rá, hogy én is egy ilyen hatalmas bikacsökütést kaptam. így olvastak bennünket ki az állomásról. Olyan 4—5 kilométerre, a karlovkai szeszgyár mellett, egy istálló volt. Be volt kerítve. Akik fogadtak az állomáson bennünket még áprilisban kerültek oda. Akkor még csak az ez egy épület volt, az épületbe csukták be őket, és maguk csinálták meg a kerítést. Mi, később többet csináltunk ilyet. Olyan 4—500 lehetett a német. Mi voltunk olyan két ezren magyarok. Hordók voltak felállítva körül, abban főzték a kaját. Káposztaleves meg korpaleves volt mindig. Az épületben nem jutott hely, nem tudtunk bepréselődni, mert már ők ott voltak, az 1200 ember. Mikor előzőleg kiértünk a láger elébe, ott várni kellett, mire ránk került a sor, a fertőtlenítésre és a motozásra. Ott egy libalegelőszerű volt. Emlékszem, egy terméskőre ültem le, gyöngén, elfáradva, és hozzáfogtam sírni. Ekkor éppen 16 és fél éves voltam. Odajött hozzám a kolozsvári egyetem volt főkertésze, Köble Józsi bácsi, aki ott életet vert belém. „Ne búsulj, te fiatal vagy, neked még ki kell bírni! Én is ilyen fiatal voltam a múlt háború alatt. Akkor is letöltöttem két év fogságot.” Ez az ember vigasztalt, vett a szárnya alá. Székely ember volt. Azt mondta, hogy „Fiam, az ember a sorsát el nem kerülheti. Mikor az ember megszületik, akkor megírják odafönt a sors könyvét, ez a predestinatio, az eleve elrendelés. Próbáld mindig a sorsodat saját magad irányítani, józan eszedre hallgass, hallgasd meg az idősebbek tanácsát, de saját magad döntsd el, hogy mit csinálsz, és mit cselekszel, mert ak179
