Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
Az igazolást a láger belső német parancsnokának kellett leadni, aki abban a Íriszemben, hogy ennek én vagyok az oka és gyűlölöm a németeket, nekem rohant, fellökött és csizmájával belém rúgott. Ha nem jön oda a magyar parancsnok (egy pesti sváb) talán még tovább is rugdosott volna. Ez a német parancsnok megtestesítője volt a legféktelenebb agresszív magatartásnak, nem egyszer ugyanezt cselekedte saját fajtájával szemben is. Én ennek a pesti sváb magyar parancsnoknak köszönhetem, hogy nem lett reám nézve súlyosabb következménye az esetnek. (A láger belső életében az orosz parancsnokság közvetlenül csak a legritkább esetben avatkozott be.) 1946. évben már inkább az építési munkák voltak a jellemzők. Ebben volt teljesen új épület építése, de volt meglévők helyreállítása is. így a fiúk is részt vettek ezekben az építési munkákban. Több nagy lakóház helyreállításán, a tanácsháza új építési munkáin dolgoztak. Valamelyest javultak a körülmények, több lett a ruházatunk, takarókat is kaptunk. Mosdási lehetőségünk két-három hetenként volt, amikor a fürdőhelyiségben mosdótálakban lehetett tisztálkodni. Ilyenkor kapott mindenki tiszta alsóneműt, a felső ruházatot pedig fertőtlenítették. Ennek ellenére előfordult tetvesedés, melyet radikálisan igyekeztek lokalizálni. Vasárnaponként általában pihenő volt, bár tavasszal és nyáron nem egyszer az egész lágernek kolhozba kellett kivonulni gyomlálni, vagy krumplit szedni, télen pedig a városban havat takarítani. Egy-egy alkalommal labdarúgó mérkőzések is voltak, magyarok—németek — míg ott — voltak a lengyelek között. Olykor filmvetítés is volt, főleg a háborúról készült filmekből. Könyveket nem kaptunk, csak politikai jellegű ismertetőket. Havonként megkaptuk a magyarul szerkesztett „Igaz Szó” c. újságot. Ebből értesülhettünk magyarországi hírekről is. Ezekből tudtuk meg, hogy itthon ítélkeztek a nyilas vezetők felett. Mikor azt olvastuk, hogy egyes nyilasok két-három vagy több évi börtönt kaptak, felháborodás vett erőt rajtunk. Ezek az emberek, akik kisebb vagy nagyobb nyilas bűneikért kapták a büntetést, itthon vannak, ismerik fogságuk időtartamát, magyar élelmezést kapnak. Ezzel szemben itt vagyunk mi a legnagyobb reménytelenségben, a magyar élelmezést már szinte elfeledve, semmit nem tudunk hazamenetelünkkel kapcsolatban. Volt olyan orosz parancsnok a városban, aki arra a kérdésre, mit gondol mikor megyünk haza, azt válaszolta, ha majd felépülnek a szovjet városok. Hát ez csak tovább fokozta amúgy is már végsőkig kifejlődött reménytelenségünket. 1946 decemberében kaptunk engedélyt arra, hogy levelet írhassunk haza. E célból kaptunk vöröskeresztes lapokat, melyen tudathattuk, hogy életben vagyunk. A levelezőlap válaszlapokat is tartalmazott, amelyen az itthoniak írhattak nekünk. Ettől kezdve rendszeressé vált az otthonnal való levelezés. Ez adott némi lelkierőt és reménységet. A hazulról érkezett levelek kiosztása szinte ünnepnapnak számított. Az 1947. évben több vonatkozásban javult a helyzetünk. Most már mindenkinek volt elegendő ruházata, takarója és szalmazsákja. Az orosz parancsnokság engedélyezte, hogy a magyarok külön konyhát állítsanak fel a maguk részére, a németektől különállóan. Ez is jelentett valamit, mert a teljesen ízetlen német főzéssel szemben a magyar szakácsok valamelyest magyar ízeket tudtak teremteni. 1947. április elején egyik este a magyar parancsnok kezembe adott egy 70 fős listát azzal, hogy ezek az emberek reggel nem vonulnak ki, jönni fog értük a teherautó és Brjanszkba mennek ki fakitermelésre. (Ez olyan nehéz munka volt, hogy csak a legerősebb emberek bírták ki.) Megdöbbenve olvastam, hogy a listán 12 fő vásárhelyi fiú neve is szerepel. Rettenetes aggodalom fogott el, mi lesz ezekkel a fiúkkal, valamit cselekedni kell, ezek a fiúk nem mehetnek ki Brjanszkba. Nem találtam semmi megoldást és ekkor a sors segített. Reggel bent maradtak a fiúk, várván a brjanszki autót. Jött is egy teherautó 8 óra körül, de a városból. Jön a magyar parancsnok, hogy 12 174
