Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
váltották fel. Ez azzal járt, hogy az új őrség megszámolt bennünket. Minden vagonba beszálltak és a vagon egyik sarkába összezsúfoltak bennünket. Számoláskor át kellett szaladni a vagon üresen maradt részébe. Az átszaladáskor mindenkinek a hátára vertek egy karóval. Ez jelentette a számolást. Közben maradék holminkat összehányták, keresvén értékesebb dolgot. Ez hiábavaló volt, hiszem már semmink sem volt. Itt nekem még megvolt az önborotvám. Ekkor tűnt el ez is. Nem sajnáltam, hiszen penge nélkül úgysem használható. (Öngyújtóm a cipőbe rejtve még ekkor is megvolt. Kurszkban kaptam érte egy egész kenyeret.) Nem tudom megmondani, hány napig mentünk végcélunk felé, hiszen itt már azt sem tudtuk, milyen nap van. Az idő teljesen elmosódott bennünk. Mikor megérkeztünk Kurszk város állomására, itt tudtuk meg valahogyan, hogy június 10, vagy 12-e van. Leszálláskor már az ottani fogolytábor lengyel őrei vettek bennünket körül, régi típusú puskákkal felszerelve. Ők kísértek bennünket a kurszki fogolytáborba (láger), ahol a kapu előtt zenekar fogadott bennünket és ironikus módon magyar indulókat játszottak. A kapun be kellett lépnünk, de a reményt nem szabad feladnunk. Ezt mondtam a fiúknak. Össze kell tartanunk, egymást ahogyan tudjuk, segítsük. Csak így lehet reményünk a túlélésre és a távoli jövőben a valamikori hazamenetelre. Mondtam ezt akkor, amikor magam is teljes kétségek között hányódtam és kezdtem elveszíteni minden hitemet. Különösen gyötört az aggodalom itthon hagyott szüleim sorsa iránt, hiszen testvérem nem lévén, én voltam anyagilag is legfőbb támaszuk. Miért nem írhattunk legalább haza, miért nem adhattunk magunkról életjelet? Ezt a fájdalmas kérdést mind a mai napig nem tudom magamnak megmagyarázni. (Leveletcsak 1946. év végén írhattunk haza!) A lágerben elkülönített (karantén) barakkban helyeztek el bennünket és két heti megfigyelés alatt álltunk abból a célból, nincs-e valakinek valamilyen fertőző betegsége. A velünk lévő orvos dr. Szabó Zoltán, aki a hatvanas években egészségügyi miniszter volt. A két hét eltelte után megszűnt az elkülönités és mozoghattunk a láger egész területén. A lágerben voltak régebbi épületek is, de főként barakkhelyiségek. A régebbi, melegebb épületeket a lengyelek lakták főként. A lágerben volt kb. 1000 német, 500 magyar, 200 lengyel, 200 magukat csehszlovák állampolgárnak vallók, 200—300 román nemzetiségű. Volt közöttünk 100—150 magyarországi, korábban zsidó munka- szolgálatos is. Ezek hozzávetőleges számok, amelyek az idők folyamán állandóan változtak, újabb szállítmányok még később is érkeztek főként németek, egyes csoportokat elszállítottak más lágerekbe. Egyelőre a lágert a lengyelek uralták. Lengyel volt a belső lágerparancsnok és lengyelek voltak a láger belső őrei. Máig sem tudom megítélni, mennyiben voltak ezek az emberek született lengyelek, mert pl. a német nyelvet anyanyelvi szinten beszélték. Viselkedésük velünk szemben semmiképpen nem felelt meg az évszázados legyei— magyar barátság szellemének, inkább a németek agresszív magatartását bizonyította. Lehet, hogy Odera melléki, korábban német állampolgárságú lengyelek voltak. A lágerben összevegyült minden nép, egyformán hadifoglyok voltak mindannyian. Nem számitott semmit, hogy ki mi volt és mit csinált. Mindenkinek a kabátjára, a köpenyére fel kellett varrni a VP megjelölést. (Vojna plenni) Ez alól csak a lengyelek, talán a zsidók voltak kivételek. A lengyelek azt csinálták a lágerben, amit csak akartak. Nekünk kellett odaadnunk jobb ruházatunkat, cserébe sokkal rosszabbért. Elszedték pokrócainkat. Emiatt többen takaró nélkül voltunk még 45 telén is. Köppenyt 1945 telén kaptunk, ez volt a takaró és a derékalj is. A karanténból való kijövetelünk után megkezdődött a munkacsoportok szervezése — (brigádok). Min172
