Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
két hét híjjával éppen három év múlva térhettem haza, vagyis 1948. május 22-én, szintén szombaton. Szülővárosomtól pontosan 44 hónapot voltam idegenben. Hadifogságban nem vezettem naplót rendszeresen, amit írtam az is elégett. Nagy volt a papírhiány és az én kockás füzetem lapjait lassan fölhasznlátuk a ma- horka szívásához; mindössze négy lapot sikerült hazahoznom. A következőkben leírok néhány (jobbára személyemmel kapcsolatos) eseményt. ,,ZÁVOD FRUNZE” vasgyár Szúrni Kijev és Harkov vonalától kissé északra fekszik, ma 300 ezer a lakosainak száma. A vasút a város déli oldalán halad el, fenti vasgyár a vasút mellett, közel 1 km2-nyi területen fekszik. Vagy 700 foglyot, köztük engem is idevezényeltek dolgozni. Az első napon szakmák szerint válogatták a népet — főleg az épőtőmunkához értőket. Egyszer hallom: aki vasbetonszerelő lépjen ki! Én kiléptem, nyomomban vagy még tízen. Erre én vissza, mivel nem volt szakképzettségem. Dolgoztam vasbeton- szerelőkkel, amikor Lúdváron épült a tiszai vizhúzótelep. Sallai János kőműves mester, recski lakos volt a munkavezetőnk, aki engem ismét kiléptetett és még választott mellém 3 fiút. Már az első napon beindítottuk a termelést. Csináltunk egy munkapadot, vashajlítót kaptunk, vasat is találtunk, szabásához egy vasvágó állt rendelkezésünkre, — természetesen kézi működtetésű. Szumit a Pszjol nevű folyó kettéosztja. A vasárnap itt is pihenő napnak minősült, azért minket gyakran vittek munkára vasárnap is. Egy júliusi meleg napon ebből a folyóból több vagonnyi nyárfa dorongot kellett a partra kirakni. Úsztatták valahonnan az egyébként sekély vizű folyón. A lakosságtól viszonylag távol voltunk, a foglyok nagy része meztelenre vetkőzött és úgy fölégette a nap, hogy néhányan orvosi kezelésre szorultak. Téli világunk 1945/46 Nem ritkaság ezen a vidéken a téli 30 °C-t meghaladó hideg. Volt a lágerben egy őrmester, Hernádi N., kinek vezetésével vagy ötvenen erdőirtásra mentünk. Többen voltunk vásárhelyiek, hogy Rudolf szaki hol volt ekkor, nem tudom. Volt fa bőven, esténként bementünk a faluba Lacival, egy-egy 25—30 kg-os fadarabot cipelve és kaptunk érte babot, krumplit, mahorkát, esetleg gyümölcsöt stb. Egy földbevájt pinceszerű építményben laktunk, a teteje is földdel betakarva jó vastagon. Egy dobkályhában tüzeltünk, de ott olyan meleg volt, hogy a dühöngő hóvihar ellenére éjszaka ki kellett az ajtót nyitni. Nagyon sajnáltuk, hogy ezt a munkahelyet kényszerültünk elhagyni. Négyen vagy hatan hirtelen magas lázzal lebetegedtünk és az orvosnő azonnal bevitetett minket a központi lágerbe. Ez 1945 végén, vagy 1946 elején történt. Ekkorra már megtanultuk azt, hogy lehetőleg olyan munkahelyekre orientálódjunk, ahol nincs nagy létszám, mármint fogoly. Ránk mosolygott néha a szerencse. Már kifelé haladtunk a télből, lehetettekkor 1946. február, amikor egy nagy savanyítóüzembe vezényeltek bennünket. A létszámunk egy szakasznyi lehetett (30 fő). Ebben a gyárban uborkát, zöldparadicsomot, káposztát, meg a jó ég tudja még mit nem tároltak. Olyan kádak voltak betonból, hogy egyik-egyik egy vagonra való savanyúságot adott ki magából, Mi, foglyok ezek közelébe nemigen férkőzhettünk, különféle külső munkákon dolgoztunk. 164
