Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
az anyagot kellett feltermelni. Amikor megraktuk a csillét, az egyikünknek rá kellett állni az elejére a kisiklás megakadályozása miatt, ugyanis a villany bekapcsolása mindig egy nagyot rántott rajta. Ha a ráállással a kisiklást nem akadályoztuk meg, akkor plusz munkánk keletkezett, mert a csillét újra sínre kellett tenni, s ismét telerakni. Ilyenkor a teljesítménnyel is lemaradtunk. A téglagyárban megsérült a jobb könyököm, s ez a sérülés sajnos egész életem végéig elkísér. Előfordult olyan is, hogy a téglagyári műszaki után még kirendeltek bennünket az állomásra, ahol egész éjjel a vagonokból kellett szenet kirakni. Az előttünk - nappal - dolgozó munkások, amikor kinyitották a vagonajtót, akkor sok szén kifolyt a vagon alá, melyet nekünk kellett felszedni. Nehezítette a munkát, hogy hideg őszi idő volt, s egész éjjel esett az eső. Mindez pont a születésnapomon történt. A vagon alól csak négykézláb és kézzel tudtuk kiszedni a szenet. Ez nagyon nehéz munka volt, s azt hittem, hogy sohasem lesz vége. Az egészségi állapotom is leromlott, és a kézsérülésem miatt is elkerültem a téglagyárból. Teherautón vittek a moszkvai gyűjtőlágerbe, melyben többezren voltunk. A láger egy repülőtéri hangár épületében volt, melyben olyan sokan voltunk, hogy a deszkából készített emeletes fekhelyeken már nem jutott hely, csak lenn a betonon. Naponta több száz fogolyt vittek ki a szovhozokba és kolhozokba krumplit szedni. Két nap én is részt vettem ilyen munkában. A krumplit kiszántották, mi vödrökbe felszedtük, s kocsira raktuk. Ebédre vödörben főzött krumplit kaptunk. Októberben már nagyon hamar sötétedett, s így majdnem mindenki tele merte rakni a zsebeit krumplival. De az őrök mégis észrevették, és a sor elején elkezdték motozni, majd ütlegelték is a foglyokat. A lebukástól és az ütlegeléstől félve mindenki eldobálta a nála lévő krumplit. Büntetésül aznap gyalog kellett bemenni a 18km-re lévő lágerbe, ahová tíz óra után értünk be holtfáradtan. Másnap ismét kivittek bennünket a motozás helyszínére, ahol több zsákra való krumplit szedtünk össze. Én csak ezen a két napon voltam kinn, mert nagyon legyengültem, s orvosi vizsgára kellett mennem. Az orvos azt állapította meg, hogy nem vagyok munkaképes, és disztrófiás lettem. Október 15-én én is beleestem a menetbe, még aznap bevagoníroztak bennünket. A szerelvényt vegyes nemzetiségű foglyokkal töltötték fel. Aznap reggelre leesett az első hó. Úgy ropogott a hó, mint nálunk januárban. A szerelvény Lettországon, Litvánián és Lengyelországon keresztüljutott el Németországba. Ez az utazás hét hétig tartott. Előfordult, hogy a mozdonyt fél, vagy egy napra is elvitték, s addig egyhelyben rostokoltunk. Itt már szabadon mozoghattunk, nem voltunk bezárva. Konyha nem volt, csak a búzarizst, vagy korpát vagononként és fejenként kiosztották, amit saját magunknak kellett megfőzni. A főzéshez a tüzelőt nekünk kellett beszerezni. Két téglára tettük a lábast, s úgy főztük meg a levest, mely akkor sűrűbb volt, ha sikerült a kertekben krumplit vagy csicsókát szedni. Többször jártunk úgy, hogy nem tudtuk befejezni a főzést, mert indult a vonat tovább, s csak akkor folytathattuk, ha legközelebb megállt. Amikor áthaladtunk Lengyelországon azt tapasztaltuk, hogy eléggé lakatlan, elhagyatott az északi része. A múlt évi gabona lefeketedve még kint volt a földeken, mert a háború miatt elmaradt az aratás. Kiégett, lerombolt falvak követték egymást, mind a háború nyomait tükrözték. Lakatlan épületek, elnéptelenedett területek szomorú látványa volt. Egy reggel lakott városba érkeztünk, melynek nem tudom a nevét. Itt a háború nyomai már nem annyira látszottak, vagy eltakarították már a romokat. A vagonból ketten mentünk be a városba kaját szerezni. Az ottlakók amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, nagyon barátságosan fogadtak. Integettek többfelől is, és elhalmoztak friss kenyérrel bennünket. Felpakolva mentünk vissza az állomásra azzal, 158
