Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
A nyakamon egy nagy kelés nőtt, mely nagyon égett. A többiek javasolták, hogy jelentkezzek az orvosnál, mert elfertőződik a rajtam lévő piszkos ruhától. Jelentkeztem orvosi vizsgálatra, ahol lekezelték, majd leragasztották a kelésemet. A sok fogoly miatt az épületben nem volt hely, este a szabad ég alatt kellett lefeküdnünk. Egy frissen eltemetett halott sírdombja volt a párnánk. A szomszédom cigány volt. Másnap lisztet osztottak, melyet vízzel összegyúrtunk és két téglára tett vaslapon sütöttünk belőle lángost. Ivóvízért százával álltunk sorba, másfél óra is eltelt mire ránk került a sor. Két hétig voltam Székesfehérváron. Itt egy-egy századot kirendeltek a pályaudvarra vasúti sínek helyreállítására. Én is kijártam vagy öt napig. Ekkor a lágerben kiütött a tífusz. 14 nap után én is bekerültem az első transzportba. Azt tudtuk, hogy elmegyünk, de hogy hová, azt nem tudtuk. Kikísértek az állomásra és bevagoníroztak bennünket. A vagon ajtóját ránkzárták, melynek az ablakai szögesdróttal be voltak fűzve. Gondoltuk, hogy itt már biztos nem lesz hazamenetel. A vagon fenekén akkora lyukat vágtak ki, hogy azon a szükségletet el tudjuk végezni. A szerelvény miután elindult, érintette Baját, majd a szegedi pályaudvaron állt meg először. Itt kidobtam a vagonból egy összesodort tábori lapot, azért, hogy ha valaki megtalálja, értesítse szüléimét, hogy még élek, s visznek bennünket, de nem tudjuk, hogy hová. A lapot egy asszony találta meg és elküldte szüleimnek. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor hazajöttem. Amikor megérkeztünk Temesvárra, az ottaniak azzal fogadtak bennünket, hogy minden reggel 25-30 halottat visznek ki temetni. Mondtuk is, hogy ez sem jobb hely, ki tudja, hogy kit és mikor ér el a végzet. Temesváron két hétig voltunk, ahol találkoztam Mucsi István tatársánci, volt tényleges katonával. Rossz civilruha volt rajta és mégis elkapták, neki sem sikerült hazamenni. Elhatároztuk, hogy mint földik nem hagyjuk el egymást. Egy reggel összeállították a transzportot, amibe belekerültünk mind a ketten. Még aznap elindult a szerelvény Romániába, Foc§aniba. Egy éjjel megállt a szerelvény, és egyszer csak óriási rakétalövöldözésre lettünk figyelmesek. Az éjszaka közepén nappali világosság volt a rakéták hatására. Valamelyik vagon alját kibontották becsempészett szerszámmal, mert jó páran meg akartak lógni, de észrevették és hajtóvadászatot indítottak, s akiket elfogtak, azokat kíméletlenül kinyírták. A hiányzó létszámot pótolták, ha mindjárt civil lakosokból is. Foc?ániban is többezer fogoly volt, akiket naponta osztottak be menetbe. Éjjelre nem volt hely a barakkokban, így az éjszakát a csupasz földön töltöttük. Mucsi István már az első nap bekerült a menetbe. Ő zömök termetű volt, én pedig vékony, cináber. A menetbe én csak harmadnap kerültem be, így bizony elmaradtunk egymástól. Az széles vágányon folytatódott, mely során érintettük Kijevet, majd Moszkvától délre 70-80 km-re fekvő Szalikovban pakoltak ki bennünket. Ez az utazás két hétig tartott. A vagonokban emeletes priccsek voltak, én az emeleten foglaltam helyet. Úgy emlékszem 40 vagy 45-en voltunk egy vagonban. Egyik nap kétszersültet kaptunk enni, a másik nap két vödör vizet, mely kb. húsz liter lehetett. Ilyen volt a „teljes” ellátás. Szalikovban amikor kipakoltak bennünket, a gyengeségtől majdnem orra buktunk. De össze kellett szedni magunkat, mert gyalog még 12 km-t meg kellett tenni Mozsajkig, ahová 1945. május 14-én érkeztünk meg. A hó érkezésünk előtt olvadt el egy pár nappal. Ott hatalmas földbunkerben helyeztek el bennünket, melyben emeletes deszka- priccs fekhelyek voltak két oldalt a fal mellett, az ablakokat földtetőből képezték ki, s az oldalát fahasábok tartották, illetve védték a beomlástól. A bunker szélessége kb. 156
