Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
IV. Egyéni emlékezések
annyit találtam mint először. Ezt többször ismételtem meg, és az eredmény 120 db volt. Ebből a kolhozból, a tél elején - amikor még nem volt ruhatetűnk - tized- magammal kimentünk a kolhoz erdejébe, a kiszáradt fákat szedni. Volt ott egy kis település, két sor ház, 15-20 lakásból állott. Három házhoz osztottak el bennünket. A munka nehéz volt, mert akkora hó volt, hogy alig tudtunk menni. A kiszabott normát délre tudtuk teljesíteni. A délutánunk szabad volt és másodállást vállaltunk. A civileknek kast kötöttünk, fát hoztunk be az erdőből, meg minden munkát vállaltunk. Még órát is javítottunk. Az ellenszolgáltatás tej és krumpli volt. Jobban éltünk, mint a házigazda. Csak az volt a baj, hogy ez az élet csak egy hónapig tartott. A kellemetlen csak az volt, hogy a konyha sarkába kötött borjú hajnalban már kérte a tejet, nagyokat bőgött, és mi nem tudtunk aludni. Tavasszal újra visszakerültünk a szaratovi nagylágerbe. 1946. év derekáig nem tudtunk az otthonról semmit. Ez időtájt engedélyezték a levélírást. Minden hónapban egy levelezőlapot kaptunk, amelyre 25 szót lehetett írni. Kénytelenek voltunk csalni és összeírtunk kisebb szavakat. Leírhatatlan öröm volt, amikor megkaptuk az első levelet a családunktól. 1947. évfolyamán már voltak olyan hadifoglyok, akik pénzt is kaptak a munkájuk után. A lágeri ellátmány értéke 400 rubel volt. Akinek ennél magasabb volt a vállalat által leigazolt munkabére, a 400 rubelen felüli részt kézhez kapta. De kevesen voltak olyanok, akiknek a munkabérük meghaladta a lágeri ellátmány értékét. 1947-ben a magyarokat egy kisebb lágerba vitték, mert eddig vegyesen voltunk a németekkel, sőt még románok is voltak. Ebben a magyar lágerban 400 főnyi volt a létszám. Itt találkoztam Fejes Imrével, akivel együtt kerültünk haza, Maczelka Jánossal és Maczelka Istvánnal ez ideig együtt voltunk. Elvitték őket bányába dolgozni. El akartam menni velük, de nem lehetett, mert én kettes osztályzatú, ők pedig egyes osztályzatúak voltak. Ezt az osztályzatot a kondíciónk alapján állapították meg. Én egy fűrésztelepre jártam dolgozni, éjjeli műszakban 7 hónapon keresztül. Meg voltam elégedve a munkával és éjjeli műszakkal, mert volt egy kis pénzszerzési lehetőség. Majdnem minden este sikerült lopni a telepről fenyő fűrészárut, amiért 4-5 rubelt kaptam. Egy bizonyos házhoz hordtam a fát, amit a kapu alatt becsúsztattam, és két-három naponként nappal mentem a pénzért, és mindig pontosan kifizették. Az őrök már ismertek, és kiengedtek azzal, hogy megyünk a bazárba. Pénzem volt, így nem éheztem, kenyeret, olajat és cukrot vettem, még egy kis megtakarított pénzem is volt. Reggel 7 órakor értünk be a lágerba, munkából. A nappalosok már kimentek. Lementünk a konyhára, reggelizni, majd utána föltakarítottuk az étkezdét - ami a szakácsok dolga lett volna - és fizetségként kitették a maradékot, amiből annyit ettünk amennyi belénk fért. Ha nem bírtuk megenni, a csajkánkban fölvittük a körletbe, és dél fele amikor felébredtünk a csajkát kiürítettük. 1948. április utolsó napjaiban olyan hír kelt szárnyra, hogy megyünk haza. Először közömbösen vettük, mert nem hittük, hiszen olyan sokszor becsaptak már a hazamenéssel. De kezdtük komolyra venni, mert embereket vittek az állomásra, és amikor hazajöttek, mondták, hogy vagonokat készítették elő és új ruhát is adtak. Erre föl kimentem a bazárba, és elköltöttem a pénzemet, vettem kaját, többek között jó nagy darab májashurkát, gondoltam hosszú út áll előttünk, majd jó lesz. Indulás előtt való napon egy tiszt felolvasott 15-20 nevet, hogy csomagjaikkal együtt sorakozzanak a kijáratnák Gondoltuk mennek előre a vagonokhoz, valamit előkészíteni. Nem láttuk őket többet. Voltak köztük csendőrök, rendőrök, bácskai magyarok, és ki tudja milyen nem kívánatos személyek. (Mármint a rendszernek.) 151
