Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
tűk az indítást. Be is vagoníroztak bennünket 1948. április 27-én. Moszkvában egy holtvágányra, irányították és ott vártuk meg a május elsejét. Akkor ugyanis el volt foglalva az egész pálya. Május elseje nagy ünnep volt Moszkvában. Május elsején éjfélkor megmozdult a vagon, mint a méhkaptárt, amikor megütik, úgy fölzúgott a nép, hogy most már elindulunk. El is indultunk. Föl voltunk jól öltözve, mert pufaj- kát is kaptunk, de azért fáztunk a vagonokban, mert ott még hó volt ám akkor. Elértük a brjanszki erdőt, hó volt. Mikor azt elhagytuk, a másik végén pedig, szép lombos fák voltak. Tehát ekkora nagy éghajlati különbség volt. Azt hiszem, hogy május 10-én érkeztünk meg Miramarosszigetre. Ott tartózkodtunk egy napig, másik nap este bevonultattak bennünket, akkor már a magyar nyomtávra, mert addig széles nyomtávon jöttünk, és megkaptuk az egész kosztunkat. Megmondták, hogy ez a koszt, úgy osszuk be ezt a kosztot, hogy elég legyen, mert nem fogunk kapni, csak Magyarországon. Éjszaka mentünk át a határon. Átszámoltak bennünket, ránk zárták az ajtót, és mikor átértünk a határon, az első kisebb állomáson megálltunk. A szerelvényen kinyithattuk az ajtókat. Reggel 8—9 óra felé érkeztünk meg Nyíregyházára. A nyíregyházi állomáson megálltunk. Rengeteg ember jött, asszony, gyerek. Szaladtak, várták a szerelvényt. De ott már kordon volt állítva, magyar rendőrökből. Nem akarták őket odaengedni. Megértkeztünk Debrecenbe estefele, ott megint fürdés, fertőtlenítés, orvosi vizsgálat, és vacsorázás. Ott aludtunk egy nagy huszárlaktanyában. Lóistállókban volt szalma, azon feküdtünk. Hajnalban 5 óra lehetett, én már fölkeltem, nem tudtam aludni. Akkor láttam, hogy előtte biztos nagy fagyok voltak itt, Magyarországon, mert nagy diófák voltak, és el voltak fagyva teljesen. Majd aztán sorakozó volt. Mondták, hogy melyik épületbe kell menni az igazolványért, vasúti jegyért, — és kaptunk 20 forintot.” (Kovács Dávid) „Újság járt a lágerbe kevés szám, havi egyszer „Igaz szó” néven. Talán kétszer volt benne, hogy megindul a hazatelepítése a hadifoglyoknak. Ez annyiban volt igaz, 1946—47-ben csak a legyengülteket és a betegeket hozták haza. 1948. februárban már ígérgették a hazatérést, ez ígéret is maradt, bár márciusban a felváltásunkra megkezdték a német SS-ek odaszállítását, 2000 főt. Ez kissé már vígasztalt, majd április elején 500 ruszki elítéltet hoztak a lágerba, külön elkerített 6 soros tüskésdróttal egy barakkba a lágeren belül. Április 10-e után pedig megkezdték a felváltást a munkahelyeken a németekkel és 15-re már minden magyart leváltottak, megkezdték a ruházatunk lecserélését. Kantint rendeztek be a lágerben, de csak a magyarok vásárolhattak, mivel egy kopeket sem lehetett hazahozni, pláne rubelt. Minden személy vehetett egy öltönyre való anyagot, ha volt pénze, vagy vehetett 2 dl piros bort, naponta kenyeret, cukrot, margarint, dohányt, cigit. A végleges indulás csak május 10-én jött el. Két nappal előbb megérkeztek a vonatok. Ezeket fel kellett díszíteni Sztálin, Lenin, Marx, Engels, Rákosi képekkel és vörös meg magyar zászlókkal, Bádogból kivágott nagybetűkből feliratokat szegeztünk a vagonok oldalára. Majd eljött a nagy nap, felsorakoztunk a lágeren belől és a razziát elvégezték. Amiről nem volt papír, azt még elvették. Egyenként, név szerint szólítva ki kellett menni a lágerkapun, ismét zárt rendbe állni. Ott már fel volt állítva egy színpadszerű emelvény, mellette az orosz katonazenekar. Ahogy felsorakoztunk megszólalt a szovjet, majd a magyar himnusz. Ezt már mi is énekeltük, utána az orosz táborparancsnok búcsúbeszédében már jó munkásként barátainak nevezett minket, és minden vezetőnkkel kezet fogott. A vezetők közül egy erdélyi karpaszományos őrmester búcsúzott el. Majd megindult a bevagonírozás. 40 embert 1 vagonba, az ajtók végig nyitva, naponta kétszer 133
