Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Úgy látszik a többség 1946-ban került levelezés útján kapcsolatba az otthonnal. Bár voltak kivételek is: „Levelezésünk még 1945 karácsonyán kezdődött, előbb havonta egyszer 25 szóig, majd később már tele írhattuk a levelezőlapot. Egy év elteltével már zárt levelet is írhattunk, de előbb cenzúrázták, majd néha ha kint jártunk a városban valami különleges munkán, úgy oroszul címeztük a levelet és bedobtuk az útba eső postaládába, minden baj nélkül hazajutott. Csak itthon volt baj az olvasásával a cirill betűk miatt.” (Gy. Molnár Imre) A hágai egyezmény szerint a hadifogolynak el nem idegeníthetetlen joga, hogy fogságbaeséséről a Nemzetközi Vöröskereszt útján haladéktalanul értesítse hozzátartozóit. Az emberi jogok nemcsak a „jó munkás” hazug fikciójának ismerik el a levelezéshez való jogot! Lám, ide vezetett az emberi jogok el nem ismerése! „Ha jól dolgoztunk, kaptunk néha jutalomként egy levelezőlapot, amit megírhattunk haza, de már utóbb ez sem érdekelt bennünket, mert válasz nem érkezett a levélre. Itthonról 1947-ben kaptam levelet. Anyámnak egy fényképe volt varrógéppel rávarrva, meg két cigaretta. Később még kaptam egyet, arra meg öcsém fényképe volt rávarrva. Én is készíttettem kint fényképet, és hazaküldtem, de a kép elmosódott. Érdeklődtem apámról, megírta a levélben anyám, hogy hadifogságban van. Nem írta meg, hogy akkor már nem élt. Próbáltam volna megkeresni, beszéltem a politikai tiszttel, de az azt mondta, lehetetlen, mivel ott is több láger van és anyám a címet nem írta meg, hogy melyikben van.” (Szuromi József) „Az egyik zsidó — Müllernek hívták — nagyon vágyott haza. Imádta a feleségét, állandóan róla beszélt. Készült a házassági évfordulójának megünneplésére. Szokás volt, hogy ha valaki ünnepelni akart, egy héten át kölcsönadta a vacsoráját másoknak, akik a bizonyos napon visszaadták azt. Hát így tett a „mi” Müllerünk is. Már nekilátott az ünnepi vacsorának, amikor a szobaügyeletes megjelent a levelekkel. Ő is kapott a feleségétől, aki azt írta, hogy nem tudja megvárni, ezért hozzáment a Müller bátyjához. Egészen belebetegedett szegény feje. Az elfogyasztott vacsoráját a latrinába hányta.” (Olasz Sándor) „A civil lakossággal a kapcsolat eleinte lehetetlen volt, a harmadik évben már nyugodtabb helyzet volt. Akkor volt lehetőség többször május 1-én, november 7-én, hogy a lágerból 50-es csoportok kimenjenek. Ez egy szabad kirándulás volt, mert volt, aki a munkahelyén kapcsolatot teremtett oroszokkal. Azokkal ment kirándulni. Volt, aki csak az utcán csatangolt, hogy ne a lágerben legyen. Az is előfordult, hogy délután öt óráig tartott a kimenő, és a láger gépkocsija még éjfélkor is innen-onnan hozta be a hadifoglyokat, mert olyan állapotban voltak.” (Kajtár Lajos) „A munkahelyeken ugyan tiltva volt a civilekkel való érintkezés, de azért ezt nem vették nagyon szigorúan, mivel együtt dolgoztunk. Legtöbb orosz ember jóindulatú volt, ha szerényen is, segítettek kevés pótélelemmel.” (Kiss Péter) „A mesterembereink civilek voltak. Én a betonvas készítésénél dolgoztam. Egy ukrán bácsi volt a mesterem, aki, ha megkértem, hozott nekem dohányt a pénzemért. Egyébként a civileknek meg volt tiltva, hogy velünk beszéljenek, mert akkor 124
