Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

kivittük. Mikor mellé tesszük a sírnak, hát vagy fél méterrel rövidebb a sír, mint ez a bácsi. Hát, mit csináljunk vele? Volt egy tanító velünk, egy debreceni tanító, az már imát mondott. Meg volt velünk egy salgótarjáni Pásztor Pali bácsi. Odakerült a sor, hogy beletesszük a sírba, hát mit csináljunk vele? Hát ez a Pali bácsi mondja, hogy lökjük bele. Belelöktük, de a lába felakadt. Erre mondja Pali bácsi, „Hát ezen nincs már mit sajnálni”, a csákánnyal odaütött, a lába eltört.

Abban az időben ott, a civil temetőben, ahol voltak magyar és német hősök és katonák eltemetve, nem engedtek be, mert azt mondta Nikoláj, a lágerparancsnok: a fogoly az fogoly, „plenni az plenni” az nem hős. A temetőn kívül, így a kukoricás végében, egy gödörbe lehetett őket eltemetni. Még először hantot se lehetett nekik csinálni, majd aztán később, mikor már több volt, mert olyan 25—30 halt meg, pontosan nem tudom. Később aztán már néha engedélyezték, hogy hantot csináljunk nekik, de inkább azt, hogy nem.” (Tárkány Szűcs Imre)

A plenni az plenni! (A fogoly az fogoly) Hát ezért borult úgy ki a szovjet őrnagy, amikor Olasz Sándor megkérdezte tőle, (1968) hogy ők visznek-e virágot a mi ott maradt bajtársaink sírjára? Annak ugyanis nagyon örvendezett az őrnagy elvtárs, hogy a vásárhelyiek milyen szép síremlékeket állítotvak az itt elesett szovjet hősöknek... Az ő szemében a náluk elpusztult levente bajtársaink nem voltak méltók az emberi végtisztességre!!! Nem emberek voltak, csak plennik! Hova vezet a következetes ideológia!

120