Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Ez volt a mindennapi úgynevezett népszámlálás, amikor minden mozogni tudó a láger egyik végéből a másikba elvonult ötösével. Itt volt meleg víz a tisztálkodáshoz és munka után lehetett pihenni. Mikor kitavaszodott, vissza kellett menni a lágerbe és újra a vasgyár lett a munkahelyünk. Egész nyáron a gyár tetejét borítottuk be kátránypapírral és olvasztott bitumennel. Piszkos munka volt. Minden ruhánk ragadt, de legalább nem ázott át.” (Kajtár Lajos) „Személy szerinti élményem a saját tevékenységem során a következő. Mint kőműves az első télen olyan hidegben falaztam emeleti szinten pilléreket szabad területen, hogy mire a vödör előmelegített habarcs az emeleti szintre érkezett, csak két fándlinyi (kb.: 3 liter) habarcsot lehetett kivenni, mert a többi kővé volt fagyva. (A hőmérséklet kb. —30 °C volt). Másik esemény, ami tragédia is lehetett volna, hogy kb. 1946 tavaszán az egyik felégetett, vagy lebombázott épület emeletén a hiányzó poroszsüveg boltozatot kellett helyreállítani. A csarnokszerű épületből a középső pillérsor utolsó pillérét is újra kellett rakni, mert a bombatámadás miatt ez is megsemmisült. Már az utolsó közök poroszsüveg boltozatát készítettük. Én az egyik közben, Olasz Imre a másik közben volt. A teljes lezáráshoz már csak 1,50—1,00 m hiányzott, amikor az újjonnan épült pillér összeomlott és az érintett mezők beszakadtak. A szerencsének tudható, hogy senki sem maradt alatta, bár sérülés történt, mert voltak, akik ijedtükben leugrottak 1 emelet magasságból.” (Juhász Károly) „Egy napon kőművesek lettünk. Válaszfalakat raktunk. Egész téglákat nem lehet berakni. Azt mondta a mester, ha egy egész téglát belerakunk, lefog egy százalékot. Egy pár nap múlva hívott olyan kőművest, aki megmutatja, hogyan kell dolgozni, mert ő kevesli, amit mi csinálunk. A ruszkival egy nap alatt ezer százalékot csináltunk együtt mi nyolcán és ő egyedül. Ám nekünk csak 150%-ot akart adni. Addig beszéltünk, vitatkoztunk vele, hogy végül 200%-ot adott. Másnap nem akartunk vele dolgozni. Azt mondta, hogy mostmár mindég így dolgozunk. Mi azt mondtuk, többet nem dolgozunk a ruszkival. Másnap jött a ruszki mester. A főnök azt akarta, hogy együtt dolgozzunk. Mi nem vállaltuk azt. Ekkor a mester megígérte, hogy ad 500%-ot is, vagy ahogy megegyezünk. Mi nem hittük el. Már eltelt egy fél óránál több. A mester csak nem akarta engedni, hogy külön dolgozzunk, de végül mégis belenyugodott. A ruszki kőműves lefeküdt a fűbe. Mi pedig molesztáltuk a mestert, most mutassa meg a sztahanovista, hogy hány %-ot tud termelni.” (Gilicze István) „1946-ban Tusinóba szállítottak minket. Egy repülőteret építettünk, pontosabban a repülőtér kifutópályáját betonoztuk. A brigádunkat szétszórták, csak nyolcán maradtunk együtt. Én a betonkeverőnél voltam. Napi 120 keverés volt a norma (100%). De ennél mindig többet csináltam. Hamarosan befejeztük az építést. Innen átkerültünk a Himki-be. Itt, ebben a lágerben német, olasz, román, szerb és magyar hadifoglyok voltak. Mestereink német hadifogolymérnökök voltak. FAU kilövőt építettünk. Itt mindig éjjel dolgoztunk. Sötétedéskor kísértek ki bennünket munkára. A munkaterület négy zónára volt felosztva. Egy brigád egy zónában dolgozott A zónák között tilos volt járkálni. Az őrök szigorúan felügyeltek erre. Kutyákkal őriztek bennünket. Egyszer ki akartam szökni a zónából, de a kutya észrevett. Az őr a puskatussal nagyon megvert, még a mellcsontom is eltört. Télire egy raktárhelyiségbe kerültünk dolgozni. Vasanyagot kellett osztályozni. 108
