Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)

III. Kollektív emlékezés

teherautókat, amelyek a gyári konyha részére szállították a nyersanyagot. A gyár tevékenységünk mellett arra mindig szakítottunk időt, hogy az élelem pótlásra búzakását főzzünk. Ezt úgy tudtuk megvalósítani, hogy a lágerban más munkaterületen dolgozó (pl.: malom) fogolytársaktól cukorért, vagy mahorkáért búzát vettünk. A gyárban készítettünk pirító-tepsit, meg darálót és az így elkészített pirított búzadarából főztünk kását, amit a lágerban eladtunk, vagy elcseréltünk.”

„1946—47 telén kb. december hó elején 10-ed, vagy 12-ed magammal a városszéli szovhozba kerültem dolgozni. Itt viszonylag jó dolgunk volt, mert krumpliból annyit ehettünk, amennyi kellett. Én a sertéstartáshoz mint „szvinya specialista” lettem beosztva. Életemben először láttam, hogy az anyakocák hogyan fialnak. Tevékenységemnek nem is volt nagy eredménye, mert a született malacok többsége elhullott. Közben volt az, hogy a kölescséplésre a cséplőgép éppen karácsonykor jött, minthogy 30 cm hó lepte a határt. Amíg a cséplő a szovhozban dolgozott, az éjjeliőrnek ki kellett menni a cséplőhöz. Engem pedig a nacsalnyik megbízott, hogy a telepen az éjjeliőri tisztet is töltsem be. Ez idő alatt történt viszont az, hogy látnom kellett, ahogy a nacsalnyik is, meg a titkárnője is egy-egy kacsát a hónuk alatt visznek. Nekem mutatták, hogy én nem látok semmit. Ezek után két alkalommal előfordult olyan helyzet, hogy én is hozzájutottam baromfihúshoz. Az egyik alkalommal elfelejtették bezárni a tyúkházat, én észrevettem, bezártam, de egy közeli csirkét magam részére „megmentettem”. Azért, hogy észrevettem, hogy nincs bezárva az ól és bezártam, még meg is dicsértek. Este, illetve éjszaka, mivel szolgálatban voltam, levágtam, megkoppasztottam és megfőztem sós vízben a csirkét és teljes egészében meg tudtam enni.

Éjjeli őrségem alatt volt még egy esetem. A cséplő működése miatt a szovhoz libái kikaptak a cséplőhöz. Ezért nappalra el kellett zárni őket. A gondnokság a tyúkólba zárta be a libákat. Egy alkalommal későn engedték ki az ólból a libákat és a tyúkok, csirkék az ól fala mellé felrakott és megroskadt trágya tetejére ültek el. Mikor a libákat kiengedték, a tyúkok zöme beült a helyükre, egy azonban nem. Ezt én is észrevettem, de észrevette a szovhozban dolgozó nők egy része is. Amint besötétült, én a kint maradt csirkét elrejtettem. Egyszer látom, hogy a szovhozban dolgozó nők is keresik a csirkét, azzal a szándékkal, hogy el akarják tulajdonítani. Miután többszöri körültapogatással sem találták, lementek, én meg az éjszaka idején megkopasz- tottam, megfőztem és megettem.” (Juhász Károly)

„Egy vasárnap szép napfényes idő volt. Valamiért kint voltam az udvaron. Jött egy orosz tiszt. Tízőnkre rámutatott, hogy menjünk vele. Kimentünk az állomásra. A vagonokból ki volt hányva a sok sárgarépa. Azt kellett feljebb rakni. Ettük a sárgarépát. Az orosz azt mondta, nem lehet enni belőle. Amikor arrébb ment, csak ettük a sárgarépát vöröshagymával. A szemünkből csurgóit a könny. Magunkban szidtuk a k... édesanyját, aki a világra hozta. Mi adnánk neki annyi vöröshagymát, hogy mindig csak azt egye, míg él. Hogy miért élnek ilyen emberek a világon?!” (Gilicze István)

„A Volga folyón érkezett farönk uszályok szétszedését végeztük. A fűrésztelep láncos felvonójának munkálatainál dolgoztam. Voltak közöttünk olyanok, akik az ivóvíz hiánya miatt ittak a folyó vizéből! Bizony ők hasmenés és vérhas betegség miatt hamarosan elnyerték az örök szabadulást. Malária fertőzése miatt, ismét tizedelés történt közöttünk. A malária, a gyenge, leromlott emberek között (orvosság hiánya miatt) bizony győzedelmeskedett. Az élelmezésünk, elnézést a kifejezésért, pocsék volt. Napi 60 dkg kenyér (ami sületlen, kovász volt). A leves csalán, a főzelék

99