Tanulmányok Csongrád megye történetéből 16. (Szeged, 1990)
Dóka Klára: Herrich Károly élete és működése (1818–1888)
A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumban Még tartott a vita az öntözőcsatorna körül, amikor 1867-ben, a kiegyezés után megszűntek a korábbi, feudális hagyományokon alapuló közigazgatási szervek, hogy átadják helyüket a polgári korszak kívánalmainak megfelelő minisztériumoknak. A vízügyek a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium vízépítészeti szakosztályához kerültek, ahol Herrich Károly miniszteri tanácsosként dolgozott, és gyakorlatilag az egész terület irányítója volt. E tisztség azonban nem jelentette azt, hogy Herrich minden ügybe automatikusan, „felülről” beleszólt, hanem csak rábízták egyes kiemelt munkák felügyeletét, részt vett különféle felülvizsgálatokban, szakértői bizottságokban stb. Ebben a minőségben foglalkozott tovább a Tisza—Körös csatorna ügyével is. 1868 augusztusában Mihalik János (szintén a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium munkatársa) újabb tervet nyújtott be, melyről már előzetesen folytatott az érdekelt minisztériumokkal tárgyalásokat (a Pénzügyminisztériummal, Földművelés-, Ipar-, Kereskedelemügyi Minisztériummal). Az elképzelés, melyet Meisel Salamon pesti nagykereskedő is támogatott, nem sokban különbözött Herrich Károly elgondolásától. A csatorna útja a következő volt: Tiszalök—Bűd—Szentmihály—Hajdúnánás—Hajdúböszörmény—Balmazújváros—Nádudvar—Karcag—Püspökladány — Kisújszállás—Dévaványa—Gyoma, amit Őrmező vagy Mándok felé vezető, Tisza- löknél torkolló tápcsatorna egészített ki. Újra tárgyalták Ivánka Imre módosított javaslatát, amely szerint Péterfalva, Szatmárnémeti, Berettyóújfalu, Gyoma volt a csatorna útvonala. Ehhez Károlyi Sándor és érdektársai szegődtek pártfogónak. A vízépítési szakosztályon az Ivánka-féle módosított tervet tartották reálisabbnak, és tárgyalására meghívták a Pénzügyminisztérium, a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium képviselőit. A bírálatra kiküldött bizottság tagjai Herrich Károly, Hieronymi Károly, Rózsahegyi Pál és Tutzinger Ferenc voltak. 1868. júliusában Garzó Lajos vizsgálta felül Herrich korábbi javaslatait, az elkészült egyéb terveket, és Kerecsen—Tiszalök között javasolt tápcsatornát. A tervezők és vállalkozók a csatornatervezéshez pártfogókat kerestek a megyéknél és vízszabályozó társulatoknál, és törekvéseik nem is maradtak eredmény nélkül. A Tiszalök—Gyoma csatorna létesítését elsősorban a körösi érdekeltség pártolta. 1872-ben Wenckheim László, a Körös-Berettyó Központi Választmány elnöke fordult ebben az ügyben a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumhoz. Véleménye szerint a csatorna a Hortobágy, Kálló, Kösely vizeitől fogja megmenteni a társulatok ártereit. A választmányi főmérnök és a társulatok elnökeinek részvételével bizottságot küldtek ki annak tanulmányozására, hogyan lehet a csatornát lecsapoló árokká alakítani. Külön írt a minisztériumba a Berettyó Szabályozási Társulat is, hasonló indokkal kérve a csatorna megépítését. Kifogásuk nekik is az volt, hogy a szerintük hajózásra és Iecsapolásra szolgáló csatorna nem érintett fontos helységeket, ezért annak alsó torkolatát Gyoma helyett Mezőtúrnál kérték.76 Láthatjuk, hogy az eredeti elképzelés — az igényeknek megfelelően — 1855 illetve 1863 óta több változáson ment keresztül, és a tervezett csatorna funkcióit az érdekeltek mind tovább bővítették. Műszaki szempontból természetesen elképzelhetetlen volt olyan megoldás, amely minden igényt kielégített volna (öntözés, hajózás, lecsapolás, árvízvédelem). Ez a fő oka annak, hogy az egyes tervezői változatokat mind jobban összemosó csatornaterv 1872-ben — néhány évre — lekerült a napirendről. 75 75 OLK 173. 1872—6—9457. 184
