Szabó Tibor – Zallár Andor: Szent-Györgyi Albert Szegeden és a Szent-Györgyi Gyűjtemény - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 15. (Szeged, 1989)

Dokumentumok - II. A Nobel-díj dokumentumai. Szeged város díszpolgára 1937. október 28.–1938

helyemet akarta megjelölni a polgárok sorában, hanem a kultúra és a tudomány helyét akarta megjelölni a város életében.

De azt a magas helyet, melyet e város a maga életében a kulturmunkának szánt, ezt a helyet a város már régen tettekkel jelölte ki. Mikor a világháború megfosztotta földjétől, vagyonától, fojtó határokkal vette körül s szinte elvette tőle a lélegzés lehetőségét, akkor ez a város, a legnagyobb megpróbáltatás idején életét és biztonságát nem drótsövényekben kereste, hanem megnyitotta kapuit a tudás, az új igazságok pártatlan keresői előtt, akkor ez a város a legnagyobb áldozatok árán hajlékot adott az egyetemnek, melyet mások elüldöztek. Ez a város Klebelsberg szavát követve, helyét a nap alatt a kultúra békés fegyvereivel akarta kivívni, létjogosultságát a műveltség, az emberi tudás ápolásával és terjesztésével akarta bebizonyítani. És ez a város most is, mindenek dacára él és virágzik kétezer ifjú diák vérével az ereiben. Ez a város élő bizonyságát adta az én hitvallásomnak, hogy az önvédelem egyetlen biztos fegyvere a mások iránti jóakarat, hogy jóléthez csakis munka, becsületes önzetlen munka, építés és összefogás, nem pedig kurjongatás, civakodás és rombolás vezet, hogy az egyetlen, ami bennünket elesettségünkben felemelhet, létjogosultságunkat a nagy világ előtt segénységünkben is bebizonyíthatja, az a kultúra, a tudás, a tudomány és a művészet, melyben egyforma szava van kis és nagy nemzeteknek. Ha a város példáját a nemzetek is követnék, ma az emberiség egy boldogabb jövőnek nézne elébe.

Ha én lennék a tudomány zászlóvivője, úgy én ezért az élő tanításért meghajtanám zászlómat e város előtt. Én ezért eddig is büszkén viseltem Szeged polgárságát. Kettőzött büszkeséggel fogom viselni díszpolgárságát.

De ez a város az egyetemmel nemcsak telkeit és jövedelmét, de szívét is megosztotta, s evvel megteremtette azt a légkört, melyben jól virágzik a tudományos munka.

Én boldog vagyok, ha munkám csak kis mértékben is leróhatta a tudomány és az egyetem háláját a város iránt, s hogy e véletlen úgy akarta, hogy éppen az én szerény igyekezetem legyen újabb példája annak, hogy a tudomány nemcsak babért terem, de hogy a ma elvont eredményei ott állhatnak már holnap a földműves mellett, megkönnyítve neki verejtékes munkáját, hogy a szellemi munka épp úgy nélkülözhetetlen téglája egy nemzet épületének, mint a földműves fáradozása, hogy a hazát legjobban szolgálni nem a jelszavak hangoztatásával, az ellentétek kiélezésével, de a békés becsületes kezek munkában való összeforrása által lehet, hogy a hazaszeretet legmélyebb megnyilatkozása, ha az ember teljesíti a maga kötelességét.

Akik az én érdemeimet oly jóindulattal méltatták, leginkább azt emelték ki, hogy most először történt, hogy igazán magyar ember kapta a Nobel-díjat. De ha nekem kellene a történtekről számot adni, én inkább azt emelném ki, hogy az én emlékezetem óta először történt, hogy egy város és egy ország oly osztatlanul örült egy még élő fia sikerének. Ez az öröm mintha egy pillanatra egy nagy kulturegységgé forrasztotta volna mindazt, aki magyar. És ebben az örömben az én szegedi polgártársaim teljes szívvel osztoztak, nekem bearanyozva a boldogságot. Ez az öröm a

235