Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Habermann Gusztáv: A szegedi fősóhivatal és személyzete (1790–1848)
kősónak konkurenciát jelentett az Ausztriából a Dunán Magyarországra szállított só. — Ezt azért érdemes megemlíteni, mert részben a só megadóztatása, részben annak árszabályozása során ez a körülmény jelentős. A magyarok az itteni sóval már a kalandozások korában megismerkedtek. A szegedi település létrejöttében is — úgy látszik — a hely kedvező földrajzi fekvése segítette elő sólerakóhely és kikötő létesülését. Amikor Árpád vezér birtokba vette a későbbi Nagymagyarország területét, így már ismertek voltak előtte, egyrészt az erdélyi sóbányászat, másrészt az e só forgalmazására kialakult szárazföldi és vízi utak, valamint az azok mentén fontosabb helyeken működött sótárak és árusító helyek. Egyes feltételezések szerint éppen az a körülmény volt az, amely Árpádot arra ösztökélte, hogy a magyar törzsközösség részére biztosítsa a szegedi sótelepet, raktárt és kikötőt és talán éppen ez a viszonylag központi fekvésű sóelosztóhely tette előtte ezt a települést kedvessé.46 47 Ismert tény az is, hogy I. István király korában királyi emberek őrizték a Maroson leusztatott sót, amelynek Szegeden történt a szétosztása és elfuvarozása. Éppen az ide érkező só miatt rendelte ezt a vidéket közvetlen uralma alá. Az ide érkező só védelmére erődítés épült, melyben a sótárt védelmező johannita rend tagjai laktak.48 Ez nyilván összefüggésben állott azzal is, hogy „Alszeged” ezen idő tájt királynői birtok volt, aki azt a jeruzsálemi Szent János lovagrend székesfehérvári konventjének adományozta. A sógazdálkodásnak István király korabeli jelentőségére utal az is, hogy a pécsváradi apátságnak 1015-ben kelt alapító levele említést tesz a szegedi sóraktárról, ahová a só nyilván Erdélyből érkezett, és azt itt vágták, darabolták és szállították tovább. István király, nyugati mintát követve, tette a sógazdálkodást „regale” joggá. Árpádházi II. vagy Vak Béla, amikor a Dömösön atyja által megkezdett apátsági építkezést befejezésre vitte, ez alkalomból 1138. szeptember 3-án alapító oklevelet adott ki. Ebből kitűnik, hogy a dömösi prépostság Szeged—Algyő táján fekvő Sártó községben számos jobbágyát foglalkoztatta mint sószállítókat, akik a szegedi sótárból való kiszállításban dolgoztak. Ismerjük ezeknek a sószállító, sóhordó jobbágyoknak (eléggé elírt formában közölt) névsorát is.49 Árpádházi III. Béla alatt 1183-ban a nyitrai egyház közbenső állomásként használta a szegedi sótelepet és kikötőt, amikor az Erdélyben vásárolt sót a Maroson át szállította. Egyes feltételezések szerint e sószállító, illetve továbbszállító hajók talán éppen Szegeden horgonyoztak.50 II. Ándrás alatt 1222-ben alkotott Aranybulla a sóbányászat és sógazdálkodás jogát regálénak ismerte el, és külön megemlíti az ország két sóraktárát, egyikként a szegedit.51 Egyben eltiltotta a sóbányászás és forgalmazás bérbeadását izmaelitáknak és zsidóknak, és akként rendelkezett, hogy ezt a jogot egyházi hatóságoknak kell biztosítani. De hiába volt ez a rendelkezés, mert néhány évvel később 1226-ban 46 Uo. 47 Uo. 48 Oltvai Ferenc: Szeged múltja 15; Csillag Gyula 398. p. 49 Szabó Dénes: Dömösi prépostság; Szabó Dénes: Dömösi adománylevél; B. Simond Renée: Reizner János: Szeged története I. k. 25—28, 34, II. k. 179; Veress D. Csaba 12. p.— A tápéi sóhordó munkások nevei Szabó Dénesnél és S. Simand Renee-tcI. Nehezen olvasható nevek, feloldásuk nincs megadva, de soknál az eredeti név könnyen helyreállítható. 50 Blazovich László in Szeged története (Monogr.) I. k. 26—27; Hóman Bálint; Magyar történet I. k. 480; Bálint Sándor: Szögedi nemzet II. k. 5; Veress D. Csaba 12. p. 61 Blazovich László in Csongrád megye évszázadai I. k. 27—28; Hóman Bálint: Magyar történet I. k. 492—518; Kristó Gyula: Szeged kialakulása; Oltvai Ferenc: Szeged múltja. 15; Reizner János: Szeged története I. k. 38; Varga Ferenc: Szeged város története 30—31; Veress D. Csaba 13—15. p. 113
