Tanulmányok Csongrád megye történetéből 14. (Szeged, 1989)
Vígh Zoltán : Adatok Csanád vármegye közbiztonságának alakulásáról a feudalizmus utolsó évszázadában
leire költöznek. Az ilyenek a földesúri hatóság segítségével a „községek kebelében való lakásra szoríttassanak.” A betyárok és kóborlók legszívesebben a külső' csárdákba szoktak betérni, és ott egész éjszakákon át dőzsölve, a tolvajlások elkövetésére erős italokkal bátorítják magukat — hangzik a következő megállapítás. Ezért a csárdákat széles árokkal körülvenni, a bejáratra pedig erős kaput kell tenni, hogy a bejutás, illetve üldözés esetén a menekülés akadályozva legyen. A szabadságos katonákkal kapcsolatban tapasztalta a bizottság, hogy mivel a polgári törvénykezés alá nem tartoznak, civil társaiknak bűneit magukra vállalják, majd a katonai törvényhatóságok előtt azt letagadva, akadályozzák a bűnfenyítés munkáját. Javasolják, hogy ezek is — polgári kihágás esetén — polgári törvénykezés alá tartozzanak. A korábbi rendeletekben is sokat foglalkoztak a marhák bélyegzésének kérdésével. 1829-től kötelezővé teszik, mivel a gyakorlat azt mutatta, hogy leginkább a bélyeg nélküli marhák estek tolvajság áldozatául. A rendelet 10. fejezete a börtönviszonyokkal foglalkozik. A börtönbüntetés, amelynek a nevelés legradikálisabb, leggyorsabb eredménnyel kecsegtető módszerének kellene lennie, nem tölti be feladatát, állapítja meg a küldöttség. A szabadulok nem javulva, hanem még jobban „elromolva” lépnek ki a tömlőé kapuján. A büntetés alatt a vastag kőfalak között tengődnek az adózók pénzén, egymást a gonosztettek véghezvitelére és annak fortélyos eltagadására tanítják. Ki tilthatja meg? — teszi föl a kérdést a „Kigondoló Bizottság”, hogy a „télen fagyásig való hideggel, nyáron fúlásig való meleggel küszködő, puszta kenyéren és vízen tengődő, többnyire földön fekvő, gyenge és durva ruhákkal takaródzó rabok a sanyarú körülmények között még jobban eldurvuljanak, az erkölcsiséget — a lelkipásztorok minden igyekezete ellenére — végleg számkivessék”. Ellenben, ha a börtönintézet a rabokat munkára és mesterség gyakorlására tanítaná, szabadulásuk után kevesebben veszélyeztetnék újra a köz- biztonságot. A dologház eszméjét — amiről itt lényegében szó van — Tessedik Sámuel már a XVIIE század végén felvetette, igaz, hogy a kolduskérdés rendezése kapcsán. A börtön mellé telepített dologházat környékünkön Gyulán valósították meg az aradi „rab dolgoztató intézet” mintájára. Csanád megyében erre 1848-ig nem került sor, de a közbiztonság további romlását nem ennek számlájára kell írnunk, hiszen eredményt a működő dologházak sem tudtak felmutatni. A városi közbiztonsági szervezet tehetetlenségét a megyére küldött panaszos beadványok, a vármegye ismétlődő kudarcát a helytartótanácshoz küldött statáriumot, illetve persecutor katonát kérő levelei jelzik. 1830-ban mind a kettőre sor került, nem azért, mert „Vida Sámuel Makai lakos... este 9 óra felé Kozma Juon Aradi lakost hallatlan vakmerőséggel az úton megtámadni, egy nagy Fűzfa darabbal a fejére tett több ütésekkel le verni és a nála lévő 16 forinttól megfosztani nem iszonyodott”, hanem mert a kovácsházi puszta egyik haszonbérlőjét, Vertány Emá- nuelt, a többi birtokost is felzaklató támadás érte.97 A cselédek előadása szerint — az arendator Pesten volt — augusztus 15-én gyertyagyújtás tájban 16 bocskoros, szűrös, bekent képe miatt felismerhetetlen betyár ütött a házon. Az ott levőket összeterelték, sőt egyikükre egy puskát „rá is lobbantottak”, de az nem sült el. Pofozással és botozással kikényszerítették a háziasszonyból az értékek rejtekhelyét, a szintén ottrekedt csősznét pedig kényszerítették, hogy a kutatáshoz a gyertyát tartsa. A talált pénzt az asszonnyal meg is olvastatták, „nehogy többet mondjon valaki, hogy 67 CsmL kgy. iratok 1327 és 1328/1830. 97
