Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)
dése Csongrádban erre az időre esett, és a földművelés elvonta az iparból a munkaerőt. A konjuktúra térhódítása az ipari termelés stagnálásában mutatkozott meg.86 Békésben és bizonyos fokig Csanádban az iparosok jelentős része legények nélkül, felvásárlásra dolgozott, főként a bőripar területén. E megyék mezőgazdaságában még az állattartás dominált, a megtermelt bőrt helyben, egyszemélyes kisműhelyekben dolgozták fel. A földbőség miatt — mint említettük — a gabonatermelés növekvő jelentősége ellenére még ekkor sem volt szükség a teljes termőterület felszántására. A külterjes állattartás azonban nem lehetett alapja a kapitalista átalakulásnak sem, így a két megyében tőkés ipari üzemek nem alakultak. A falvakban szétszórt, viszonylagos iparosodottság ellenére Békés és Csanád megye elmaradt a fejlődéstől, amelynek útja a földművelés kiterjesztése és a juhtenyésztés felszámolása volt, még olyan áron is, hogy az egykori szűcsök, kordovánosok, csizmadiák nyersanyag hiányában ipari munka nélkül maradnak. Mérleg Összefoglalva a polgári forradalom utáni fejlődést, vidékünkön a kapitalista átalakulásnak kétféle módját figyelhetjük meg. A városokban, mindenekelőtt Temes- várott, kisebb mértékben Aradon, legkevésbé Szegeden a feudális korlátozások megszűnése után elsősorban az önálló iparosok száma emelkedett. A céhekből kiszorult kontárok, vidéki mesterek a városba költöztek és teljes jogú iparűzők lettek. E növekedés az egyes iparágaknál viszonylag kiegyensúlyozott, volt és szigorúan kötődött a helyi piacokhoz. A tőkés verseny hatására azonban az önálló kézművesek egy része tönkrement, az újonnan városba kerülők pedig már kizárólag a kapitalista vállalkozóknál kerestek — munkásként — megélhetési lehetőséget. A vidéki területeken a kapitalista fejlődés első szakasza egybeesett a gabonatermelés nagyarányú fellendülésével, (pl. Bács, Torontál), ami az állattartás termékeit, a bort és gyapjút feldolgozó helyi ipar megszűnését jelentette. A terület északi részén, elsősorban Békés megyében az ősi ipari struktúra még az 1870-es években is tovább élt, míg Csongrádban a vizsgált időszak végére számolódott fel. A legfejlettebb megyékben, Bácsban és Torontálban az 1870-es évekre új jelenséggel találkozunk: a tőke a nagyvárosokon kívül is megjelent az ipar területén, éreztette hatását szinte valamennyi iparágban, de megfelelő koncentrálódás, elegendő munkaerő híján a kisipari tevékenységet lendítette fel. Mint a bevezetőben említettük, az 1828—1870 közötti időszak nemcsak a kapitalista fejlődés első szakasza volt, hanem fontos korszak az új társadalmi osztály, az ipari munkásság kialakulása szempontjából is. A kapitalista ipar városokba tömörülése, a kisipar új fellendülése hatással volt politikai arculatára, hiszen az átalakulás ellenére a 19. század végén jelentős részük — a hozzá kapcsolódó illúziókkal — a kisiparban dolgozott. Igazi „munkásság”-ról csak egyes nagyvárosokban beszélhetünk, amely épphogy elindult az osztállyá szerveződés útján. Az elmondottakból az is következik, hogy vidékünkön a forradalmi, társadalmi renddel elégedetlen réteg nem itt, hanem agrárproletariátusként a volt állattenyésztő megyékben (Békés, Csanád, Csongrád is) alakult ki, ahol a külterjes gazdálkodás termékeit feldolgozó falusi kézművesség sokáig virágzott, de ennek megszüntetése,87 a mezőgazdaságból, iparból, közmunkából egyaránt kiszorult széles falusi és volt mezővárosi réteg társadalmi konfliktusainak forrása lett. 88 1 8 5 7-ben minden 552, 1870-ben minden 51. lakos iparűző. 87 1884-ben már 70,84% Békés megyében a szántó, + 17,64% növekedés 1867-hez. 261