Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)

Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)

Biharban kereskedő centrumokkal. Ezek a felvásárlás jellegének megfelelően bizonyos távolságban voltak a termelőhelyektől, és szükségképpen nem estek egybe a területek piacközpontjaival, ahol az iparosok maguk értékesítették termékeiket.

A délalföldi mezővárosokban és falvakban a 19. század első felében különféle módon és mértékben teremtődtek meg — az ipar területén — a továbblépés feltételei. Egyik út a nagyobb városokba való koncentrálódás volt, a másik a továbbiakban is a felvásárló kereskedők által koordinált helyi iparűzés. Ahhoz, hogy a kereskedők számára dolgozó réteg a falvakban és mezővárosokban megerősödhessen, a mezőgazdasági termelés bizonyos szintjére volt szükség. A virágzó állattartás a bőrkikészítő és bőrfeldolgozó ipar, valamint a gyapjúszövés lehetőségét teremtette meg, az ipari növények (len, kender) termelése nyomán megerősödött a vászonszövő takácsok, kötélverők ipara, a nagyobb arányú gabonatermeléssel a malomipar, az erdőgazdálkodással a faipar lendülhetett fel. Fontos volt a lakosság számának növekedése, a mezőgazdasági technika bizonyos fejlődése, hogy a földművelés és állattartás ne kösse le a teljes munkaerőt. A régióban megfigyelhető, hogy az állattartó megyékben a speciális iparűzés könnyebben kialakulhatott, mint hasonló népsűrűség esetén földművelő területen. Lényeges volt a városi ipar és a közvetítő kereskedelem bizonyos fejlődése, hogy a mesterek szükségleteiket más területeken beszerezhessék, és maguk specializálódhassanak. Különbséget figyelhetünk meg például Bács és Torontál megye között, ahol hasonló népsűrűség, természeti adottságok és mezőgazdasági termelés mellett a városok megléte illetőleg hiánya következtében eltérő ipari struktúra alakult ki. A bedolgozó rendszer jele volt annak, hogy egy-egy község vagy mezőváros lakossága túllépett a naturális gazdálkodáson, de a feudális kötöttségek miatt nem tudott elszakadni szülőhelyétől, és maga a fejletlen gyáripar, a bizonytalan munkalehetőség nem is csábított elvándorlásra. A vizsgált terület északi megyéiben a kereskedők számára végzett ipari tevékenység előtt még a 19. század közepén is nagy lehetőségek álltak, míg például Temes megyében a tőkekoncentráció korábban megkezdődött, és a legény nélkül, kereskedő számára dolgozó kézműves típusa már 1828-ban sem vált általánossá.

Átmenet a kapitalista fejlődés felé

Az 1830-as évek végétől a délalföldi régió fejlődése új lendületet vett. Alapja lakosság fámának emelkedése volt, amit a terület valamennyi megyéjében megfigyelhetünk. (1. XXX. táblázat!) Döntő változás az általunk vizsgált területen is a polgári forradalom után következett be. Az ipar fejlődését a feudális korlátok megszűnése elősegítette, aminek jótékony hatása a falvakban, mezővárosokban és a szabad királyi városokban egyaránt megmutatkozott. A városi céhek iparkorlátozó tevékenységét felszámolták, ami elősegítette az önálló iparűzők számának növekedését. A jobbágyfelszabadítás után a falvakból egyre többen kerestek az iparban boldogulást, kezdetben a segédek, később szintén az önállók létszámát növelve. A külföldi és hazai tőke fokozatosan meggyorsuló beáramlása nyomán sorra alakultak vidékünkön is a gyárak, ahol a tulajdonosok már nemcsak a növekvő számban jelentkező munkásokra támaszkodtak, hanem a technika vívmányaira is.

A vizsgált terület lakosságának növekedését az 1851-es és 1857-es osztrák nép- számlálás alapján tanulmányozhatjuk. (1. XXXI. táblázat!)

1828—1857 között a Délalföld lakosságának száma kb. 1/3 részével nőtt. A legnagyobb arányú fejlődés a korábban ritkán lakott Békés, Csanád és Csongrád me234