Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)
Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)
Torontói megye A délalföldi régió egyik érdekes megyéje volt Torontál is. Az 1780-as, 1820-as évek között a lakosság kétszeresére emelkedett, a természeti feltételek — mint korábban említettük — virágzó mezőgazdaság kialakulását tették lehetó'vé. A városiasodás alacsony fokot ért el. A 20 megyei mezővárosból csak háromnak (Nagybecs- kerek, Nagykikinda, Nagyszentmiklós) lakossága emelkedett 10 000 fölé.47 A falusi és mezővárosi iparosok száma az alföldi átlagnál magasabb volt, sőt meghaladta a szomszédos Temes megyét is. 1828-ban 2853, 1836-ban 2882 kézművest tartottak számon. Az iparosok általában egyenletesen oszlottak el az egyes helységekben, csupán Nagybecskerek és bizonyos mértékig Nagykikinda emelkedett ki a járásokból, 314 illetőleg 250 kézművessel. A 136 faluból és mezővárosból összesen 10-ben nem volt iparos, közülük négy az újpécsi, három a törökbecsei, kettő a törökkanizsai, egy a nagyszentmiklósi járásra esik. Nem folyt iparűzés a törökkanizsai járás népes pusztáin, és telepített, dohánytermelő községeiben (Klárafalva, Térvár). A déli járások iparának szerkezete Bács, az északiaké Temes megyéhez hasonlított. A városok hiányából az is következik, hogy a megyében a céhes iparnak nem voltak hagyományai. A 18. században egyáltalán nem működtek céhek, 1815 után 13 mezővárosban és két faluban alakítottak a kézművesek testületeket, és nyertek el 1828-ig 25, 1848-ig összesen 40 céhszabadalmat. A létrejött szervezetek — hét kivétellel — vegyes céhek voltak, vagyis az azonos helységben lakó, különböző ipart űző mestereket tömörítették. Egyszakmás szervezeteket csak a szűcsök, csizmadiák, tímárok hoztak létre.48 E későn alakult céhek, 18. századi elődjeiknél sokkal lazább testületek voltak. A gyakorlat szerint a céhlevél kiváltása nem sértette a már korábban is dolgozó mesterek jogait. (1. XIV. táblázat!) Torontál megye iparában vezető szerepet az élelmiszeripar játszott, amit a fa- és fémipar követett. Az élelmiszeripar területén a molnárok, a fa- és fémiparban a kádárok, kerékgyártók, kovácsok voltak a legfontosabbak, ami azt is jelenti, hogy a megye ipara zömmel a mezőgazdaság szolgálatából állt. A munkaerőellátottság is jobb volt az országos átlagnál, sőt a segédek nem egyes városokban koncentrálódtak, hanem munkát vállaltak a falvakban, mezővárosokban egyaránt. Kivételt csak az élelmiszer- ipar képezett, ahol a legények száma alacsony volt. Azonban az összeírás megjegyzéseiből kiderül, hogy a csoport zömét kitevő molnárok csak nevükben voltak önállóak, gyakorlatilag munkásként dolgoztak a földesúri vagy községi malmokban. A megyében megforduló nagyszámú kézműveslegénynek — a céhes kötöttségek lazulása miatt — nem kellett a hátrányos következményektől tartaniuk, ha falusi, nem céhes mestereknél dolgoztak. Az összesítésből úgy tűnik, a megye kézművesei a koncentrálódás hiánya miatt önellátásra rendezkedtek be, ezért nagyjából arányos létszámú, mindennapi szükségleteket kielégítő iparos (szabó, varga, asztalos stb.) élt az egyes járásokban. Erre azért volt szükség, mert a szabad királyi városok távol voltak, speciális ipari centrumok pedig nem alakultak ki. Az általános képen belül azonban voltak helyi eltérések. A legkevésbé iparosodott törökkanizsai és újpécsi járásokban a kézművesek legfeljebb a lakosság elemi szükségleteit elégítették ki. Azonban a faiparosok a törökbecsei, nagyszentmiklósi, a bőriparosok a nagykikindai, nagyszentmiklósi, nagybecskereki, a textiliparosok 220 47 Ludovtcus Nagy, i. m. 48 Eperjessy, i. m. (1967) 253—255.
