Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)

Dóka Klára: A dél-alföldi iparosság struktúraváltása a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korában (1828–1870)

sekét (492 fő) felülmúlta, ott a mestereknek csak 38%-a jutott kiegészítő jövedelemhez, míg Szabadkán (942 mester — 743 szolga) és különösen Újvidéken (515 mester — 302 szolga) napszámosmunkára több lehetőség volt. Újvidéken a mesterek 42,13%- ának volt legalább 1/2 évig kiegészítő foglalkozása, és valószínű hogy a 165 mesterségét nem űző szabadkai iparos is napszámosmunkából élt.

Az iparűzés szervezeti formái e városokban is még jórészt a céhes keretek voltak. A török kiűzése után az első céhek az 1680-as években Szabadkán szerveződtek újjá, majd az újvidékiek erősödtek meg, ahol a 18. század végén már 14 testület működött, meglehetősen nagy létszámmal (146 szíjgyártó és szűcs, 119 varga, 179 szabó stb.)29 1815 után Újvidéken 21, Zomborban 19, Szabadkán 14 új céhlevelet adtak ki.30

A három város iparának struktúráját a 19. század elején végbement fellendülés határozta meg.31 Leggyorsabban Újvidék fejlődött, ahol a növekedést a kereskedelmi forgalom befolyásolta. A gyakran megforduló kereskedők lehetőséget biztosítottak arra, hogy néhány iparág (csizmadia, bocskoros, szűrszabó, szappanos)32 termékeit külső, falusi piacokra juttassák, ugyanakkor igen sok idegen árut is szállítottak a városba, és így nem volt mindig szükség a helyiek termékeire. 1828-ban például csak 11 asztalos dolgozott Újvidéken, akik a Pestről és a közeli szláv településekről hozott áru konkurenciájára panaszkodtak, a 20 vargának szintén a pesti és bécsi mesterek jelentettek versenytársat, a kordovánosok munkáit a Törökországból és a fővárosból hozott, kikészített bőr szorította ki a piacról.33

Egészen más volt a fejlődés útja Szabadkán. A lakosság száma a 19. század elején itt is ugrásszerűen megnőtt, és több volt a kézműves, mint Újvidéken. A hagyományos, céhes iparűzés azonban visszaesett. Mint korábban említettük, 1815 után a szabadkai mestereknek csak 14 új céhlevelet adtak ki, így egy sor iparos testületen kívül dolgozott. Nemcsak a néhány mestert foglalkoztató iparok tartoztak a céh nélküliek közé, de nem volt céhük 1828-ban a nyergeseknek, pékeknek, kalaposoknak sem. Sőt, a szervezethez tartozó mesterek sem éltek gyakorlatilag a céhes jogokkal, hiszen inasokat nem szabadítottak, legényeket nem alkalmaztak. A 197 csizmadia közül összesen 45-nek volt legénye, a 161 szűcsből 32-nek, a 18 szíjgyártóból mindössze 1-nek, 50 bocskorosból 9-nek, 20 vargából 4-nek, 76 takácsból 25-nek stb. A szűcsök, bocskorosok, takácsok esetében valószínű, hogy a termékek nem a városon belül találtak gazdára, hanem a mesterek a környező falvakba, kereskedők útján távolabbi helyekre juttatták el cikkeiket. A legény nélküli, szegény mesterek egyre inkább rá voltak utalva a felvásárló kereskedőkre.34

Bács megye mezővárosaiban és falvaiban összesen 3992 önálló kézműves és 1428 legény élt. Leginkább iparosodott a tiszai járás volt, legkevésbé pedig a felső járásban, Szabadka környékén tudtak a mesterek boldogulni. Ágazati szempontból összességében a bőripar állt az élen, ezt szinte azonos értékben a textilipar, majd a fa-és fémipar követte.35 (1. VII. táblázat!)

Az ipar területi elhelyezkedése megfelelt a településhálózatnak. A 15 mezővárosból és 94 faluból 108 helységben volt ipar, csak egy község (Temerin) és a puszták

39 Borovszky, i. m. Bács-Bodrog vármegye, 437.

30 Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686—1848). Bp. 1967. 219—220.

31 Thirring Gusztáv: Városaink népességének alakulása 1787-től 1910-ig. Városi Szemle, 1911. 7—8. sz. 484.

33 1825-ben selyemgyár is működött a városban, amely szintén külső piacokra termelt. OL C 64. 1825—18—28.

33 OL N 26. Újvidék, megjegyzések.

31 OL N 26. Szabadka, generalia.

35 OL N 26. Bács megye, generalia.

211