Tanulmányok Csongrád megye történetéből 13. (Szeged, 1988)

Szőcs Sebestyén: Szeged város követei az 1832–36. évi országgyűlésen

van, nem lehet bizadalma a város szerkeztetésénél fogva” a városi követek iránt általában.1 Ebben az állásfoglalásban, ha kimondatlanul is, de egyértelműen benne- foglaltatik a városi követek — elsősorban az 1608. évi koronázás utáni 1. törvénycikkre alapozott — azon igényének elutasítása is, amely a városok egyenkénti szavazatának — mind a kerületi, mind az országos üléseken való — azonnali és feltétel nélküli elismerésére irányult. Ez a felfogás a városok rendezését illetően lényegében a 40-es évek végéig fennmaradt; annak ellenére, hogy a tárgyalt országgűlésen Kölcsey az érdekek egyesítésének szükségességét hangsúlyozva a városi kérdés megoldásának egy egészen sajátos, az adott kereteken messze túlmutató lehetőségére hívta fel a figyelmet,2 majd az országgyűlés vége felé Deák nemcsak elismerte az igazgatási rendszer reformja és az országgyűlési jogállás rendezése elválasztásának lehetőségét, de ezen kérdések elválasztásának szükségességét is nyomatékosan hangsúlyozta.3 A városi követek ugyanakkor, jóllehet a városonkénti szavazati jog elismeréséért mindvégig szívósan harcoltak, mindinkább elfogadták az igazgatási reform, valamint a Kamarától való függés megszüntetésének követelését; oly módon azonban, hogy feltétlenül biztosítékokat kívántak kapni a nemességnek a városi polgársággal szemben is érvényesülő hatalmi aspirációi hathatós ellensúlyozása. Ez a folyamat együtt járt a negyedik rend és az udvar kapcsolatainak jelentős mértékű módosulásával is; igaz, ez a folyamat sem volt ellentmondásoktól és visszaesésektől mentes, ám egyre inkább érvényesült az a felismerés, hogy a városok csak a liberális nemesekkel együttműködve képesek problémáik érdemi megoldására. Mindennek szükségszerű velejárója volt a városi polgárság részéről az asszimilálódás tudatos vállalása is. Láttuk: Fekete István azt is szóba hozta, hogy a városok „nativnalitása” „csekély”; ez a vád ugyancsak ismételten elhangzott a városokkal kapcsolatban, s ennek a liberális nemesség főként azért tulajdonított nagy jelentőséget, mert úgy gondolta: a nagyobbrészt német etnikumú városi polgárságra az udvar márcsak emiatt az ok miatt is feltétlenül számíthat célkitűzései valóra váltásában.

Az 1825—27. évi országgyűlés által kiküldött regicolaris bizottság kilenc operá- tumot készített — ezek közül elsősorban a közjogi-politikai, valamint a törvénykezési munkálat érintette a szabad királyi városokat —; az országgyűlésen azonban csak az úrbéri és a juridicai munkálat, illetve az ezek alapján készült törvényjavaslatok tárgyalására került sor; a városi problémával való „rendszeres” foglalkozásra így elsősorban a különféle bírói fórumokra vonatkozó javaslatok vitái során adódott alkalom. Köztudott, hogy a tárgyalt országgyűlésen végül csak az úrbéri kérdés átfogó rendezése történt meg, míg a törvénykezési javaslatok közül csupán néhány, elsősorban a gazdasági tevékenységgel kapcsolatos, a gazdasági fejlődést többé- kevésbé elősegítő indítványból lett szentesített törvény. Ez a liberális ellenzék részéről várt és remélt változásokhoz képest természetesen igen csekély eredmény volt; annál is inkább, mivel a jobbágyság helyzetét érintő legfontosabb követeléseiket sem sikerült a liberálisoknak realizálniok. Az országos bizottság által készített, majd az udvar engedélyével kinyomtatott és a törvényhatóságnak megküldött munkálatok ország- gyűlést megelőző tárgyalásai, valamint Széchenyi ezidőtájt megjelenő, az elmaradottság okait feltáró eszméltetŐ munkái azonban a reform szükségességét a politikai gondolkodás immár olyannyira szerves részévé tették, hogy az elkövetkező másfél évtizedben a változtatás hasznát lehetett tagadni, lehetett azt nemzeti tragédiának

1 KLÖM I. 22. Vö.: Gorove 57. L. még: KLÖM I. 29. sk.

s Az 1834. augusztus 28-i kerületi ülésen a tizedkérdéssel kapcsolatban elmondott — később még részletesebben ismertetendő — beszédét 1.: Kölcsey II. 135. skk.; vö.: KLÖM III. 473.

3 Az 1836. március 23-i országos ülésen. Erről 1.: Jegyzőkönyv XIV. 82. skk.; vö.: KLÖM V.

591.

116