Tanulmányok Csongrád megye történetéből 12. (Szeged, 1987)
Ördögh Piroska: Szeged politikai életének egyes jellemzői 1947 és 1955 között
A tőke elleni rendszabályok: a vagyondézsma, a 3 éves terv, a bankok államosításának követelésekor a két munkáspárt között teljes volt az összhang. A szegedi szakszervezeti tagság egységesen követelte a nagybankok államosítását. A bankok államosítása melletti egységes szakszervezeti kiállásban a tudatos tőkeellenes kommunista agitáció mellett szerepet játszhatott az is, hogy az országban addig megvalósult államosítások — nehézipar nem lévén a városban — a szegedi munkásságot alig érintették. Csupán a Weisz Manfréd Művek által 1940-ben létrehozott Első Szegedi Konzervgyár került állami kezelésbe. A bankok államosításával ellenben lényeges változások következtek be, mivel ezt követően a szegedi gyáripari munkásságnak körülbelül a fele dolgozott államosított — addig a bankok tulajdonában, vagy részvények révén a bankok befolyása alatt levő — üzemekben. A munkában levők ettől és a meginduló 3 éves tervtől munkalehetőségeik javulását, a munka- nélküliség csökkentését várták. Joggal bizakodtak ebben, mivel látták, hogy a szak- szervezetek még a magántulajdonban levő üzemekben is az üzemi bizottságok, a kollektív szerződésekben biztosított jogok révén már eddig is jelentős tőkésellenőrzést végeztek, munkalehetőségeket teremtettek.7 1947. július 12-én megalakult a városi tervbizottság. Elnöke a szociáldemokrata Bernáth András, titkára a kommunista Dani János lett. Az 1947. július 29-i pártközi értekezleten — a parlamenti választási küzdelemre vonatkozóan — megállapodtak abban is, hogy „amennyiben a polgári pártok támadást intéznek az MKP ellen, az SZDP minden erejével, sajtójában is harcol e támadások ellen”.8 Ezt a választási harcra szóló pártközi megállapodást azonban egyik párt sem tartotta meg. Az MKP vezetői elsősorban azzal vétettek ellene, hogy a munkásegységet hangsúlyozták, amelyen ekkor már nem csupán a szakszervezeti egységet, hanem a két munkáspárt szervezeti egységét is értették. A két munkáspárt szervezeti egységének szorgalmazása a választási küzdelem idején kétségtelenül taktikai hiba volt, amely ellenkező hatást váltott ki az SZDP helyi vezetőinél, akik a párt önállóságának hangsúlyozásával reagáltak. A Szegedi Népszavában ugyan már a pártközi megállapodás előtt is jelentek meg olyan cikkek, amelyek az MKP ellen irányultak, augusztusban azonban már egyre gyakoribbak voltak ezek, bizonyítékául annak, hogy a megállapodást a sajtó felelősei nem tartották magukra nézve kötelezőnek. Ennek ellenére is van jelentősége a megállapodásnak, mert alapul szolgált a választás utáni együttműködéshez. Már a szegedi SZDP VB 1947. augusztus 5-i ülésén a más pártok terroriszti- kus eszközeiről, megfélemlítési módszereiről beszéltek és a két párt közötti együttműködés lazulásáért az MKP-t tették felelőssé. Kéthly Anna pedig az augusztus 24-i szegedi választási nagygyűlésen kijelentette: „minél erősebb az SZDP, annál távolabb kerül a fúzió kérdése”.9 A helyi vezetők is a különállást hangsúlyozták, noha az alapszervezetekben, az üzemekben többen továbbra is az egység mellett voltak. A helyi szervek, különösen a szakszervezetek választások előtti állásfoglalásában szerepe volt annak az új munkastílusra való áttérésnek, amely a szegedi szakszervezetekben 1946-tól volt kibontakozóban, amelynek legfőbb jellemzője a szervezett munkásság, a dolgozók egyeztetett fellépése a helyi reakció támadásával szemben. Bár ekkortól már mind szorosabb kapcsolat jött létre a Szaktanáccsal, továbbra is elég nagy önállóság és rugalmasság volt jellemző a szegedi szakszervezeti munkára. Ezt bizonyítják: a B-lista felülvizsgálatának követelése — szakszerűségi 7 Fehér: id. mű 38—-39. p. * Fábián: id. mű 241—245. p. • Uo. 244. p. 187
