Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)

V. Szeged a szeptemberi fordulat után

elkezdték a harangokat félreverni, amire még nagyobb lett a rémület. Most még a külvárosrészekben is megrémült a nép, mindenki lótott-futott...69

A nép fegyvert ragadva „ezrenként tódult Szó'reg felé”. Vak düh és ingerültség ejtett rabul mindenkit. „Tíz, tizenkét éves gyermekek is fegyverrel kezükben szaladtak. ’Halál a rácznak!’ kiáltá a bosszús s dühbe jött nép, s mint oroszlán a kölykeit... rohant Szó'reg felé véreit megvédendő'.”70

Ebben a percben Szó'reg felől a tiszai hídhoz egy gulya tinóval vörösövű román marhahajcsárok közeledtek. A nép azt hitte, hogy ezek a rettegett szerviánusok; rájuk tört és tizenhármat felkoncolt közülük. Sőt a hajtott marhákat és bivalyokat is agyonlődözték.71 „Képzelni lehet azt az iszonyú ingerültséget és ellenszenvet, melynek hatása alatt nemcsak az embereken, de még a szegén-, állatokon is bosszút álltak.”72

Ezután már „semmi tekintély nem volt képes a feláradt népszenvedélyt lecsillapítani”.73 Szegeden a nép a szerbekre támadt, a lőport áruló szerb kereskedésekben port, golyót követelt, melyet — amíg a készlet tartott — fizetség nélkül szétosztott. Zserovitza János fűszeres nagykereskedőt kapuja alatt azzal az ürüggyel verték agyon, hogy lakásán szerviánus generális rejtőzködik, s boltjában 200 pisztolyt, s a rizses zsákok alján lőport rejteget. Személyzetéből is többeket meggyilkoltak, lakásában és üzletében mindent feldúltak és elraboltak. Ugyancsak meggyilkolták Dam- janovics és Szubics szerb kereskedőket. Akiket nem sikerült kézre keríteni, azok a gyors menekülés által mentették meg életüket.74

De nemcsak a szerb, hanem a jómódú német kereskedők boltjait is megtámadták. „...az egész város az eszeveszett tömeg prédájává lön”.75 „A dühös nép utoljára már annyira ment — írja a korabeli sajtó —, hogy a magyar polgártársainak sem kegyelmezett.”76 A „szelíd lelkületű” Beniczky Andor szolgabírót, a lovas nemzetőrség hadnagyát, aki csillapítani akarta a népet, lelőtték. A városi fegyver- és lőszer- raktárt is kirabolták. A dühöngök a helybeli nemzetőrökre is fegyvert fogtak, s közülük többet agyonlőttek. A Délvidékről érkező kegyetlenkedések hírei felkorbácsolták az indulatokat.77

A veszély tetőpontján érkezett a Szabadság térre Vadász Manó polgármester, és ezzel a kiáltással próbálta a tömeget lecsillapítani: „Polgártársak, ez hát a szabadsági?” De senki sem hallgatott szavára, sőt egyikük fegyverével célba is veszi, ha valaki a lövés pillanatában a fegyvert félre nem taszítja. A vagyonosabb polgárok a várba menekültek, s az éjt ott töltötték.

A csekély számú katonaság és nemzetőrség, mely a városban visszamaradt, amikor megbizonyosodott arról, hogy a kiindult nemzetőröket semmi baj nem érte, végül összeszedte magát, és estefelé a rendet mégis nagynehezen helyreállította. Apróbb zavargások ugyan még az éjszaka folyamán is előfordultak, de másnapra a nyugalom a városban úgy-ahogy helyreállt.78

Az október 15-i véres eseménysorozat nemcsak nemzetiségi ellentéteket tükröz, hanem az egyre nehezebben élő szegény rétegek és a gazdag — a háborúból is csak hasznot húzó — polgárok közötti osztályellentéteket is. „Egy csoport többnyire Felső- és Külső-palánkból telt ki. Többnyire a szegényebb osztályból valók voltak” — tudósít bennünket a kortárs.79 A véres szegedi eseményekben élesen előtűnt az elkeseredett tömeg szerepe, azoké, akik a változástól sorsuk jobbra fordulását várták.

Másnap, október 16-án, a városi tanács kizárólag e tragikus eseménnyel foglalkozott, amelynek — Egressy Gábor kormánybiztos jelentése szerint — mintegy 60 halálos áldozata volt. A halottaknak díszes — katonai fedezet alatt tartott — temetést rendezett, vagyonukat és kárukat összeíratta.

A bekövetkezhető további szerencsétlenségek meggátlására a nemzetőrség éjjelnappal őrjáratokat tartott. A szerb lakosok házaihoz fegyveres nemzetőröket állí89