Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
IV. A fegyveres harc 1848 nyarán
A magyar és szerb lakosság békéjének felbomlása A délvidéki szerb fegyveres akciók felbomlasztották a Szeged magyar és szerb lakossága között fennálló békés egyetértést. A szerb nemzeti mozgalmakkal szemben a szegedi magyar lakosság részéről kemény kifakadások hangzottak el, különösen azok ellen, akik a szerb mozgalmak iránt rokonszenvet tanúsítottak. Egy ifjú jogvégzett szerb állítólag kijelentette, hogy ő, mint nemzetőr, fajtestvéreire nem fog lőni, sőt mi több, „...esengve várja jövetelüket”. A tanyai szerb ajkú lakosok — a július 25-én tartott hadi bizottmány jegyző- könyvi kivonata szerint — kijelentették, „...akár mibe fog nekik kerülni, esküjök szerint védelmezendik lázongó csoportjaikat”.146 Egy Szremac Roman nevű szerb ellen a városi tanács már vizsgálatot is tartott, mert áldozócsütörtökön a mulatozó tanyai népre állítólag azt kiáltotta: „Csak egyetek, igyatok, Őszre fejeiteket úgyis vasvillára aggatjuk”.147 A szerbek legnagyobb része Szegeden a Palánk nevű városrészben élt; itt a szer- bek a belvárosi lakosságnak mintegy 25—30 százalékát tették ki.148 A délvidéki események hírei még csak fokozták a szerbellenes hangulatot. A békés egyetértés ily módon teljesen felbomlott; szenvedélyes ingerültség kapott lábra a magyar és a szerb lakosok egy része között. „Pár nap óta e város falai között ránk nézve sajnos dolgok történnek — írja a palánki görög nem-egyesült hitközség a városi közgyűlésnek. — Egyikünk másikunkrul lázító hírek költetnek, s e pontbul kiindulva ellenünk községbeliek ellen ellenséges szellem élesztetik, veszedelmes fenyegetéseket hangoztatnak. Nehányunk kivégzése vagy mindnyájunk felkoncoltatása mint valami elhatározott dolog hireszteltetik.”149 Szemere Bertalan belügyminiszter azzal az indokolással, hogy „az ország különböző részeiben az alattomos bujtogatások vak eszközeivé aljasuk miveletlen nép egy része sem a szabadság valósításában őszinteségét, sem a közös jog tiszteletében községet, sem a törvények s azoknak végrehajtói iránt engedelmességet nem tanúsít” —, június 12-én elrendelte, hogy Szeged város azonnal állítson fel rögtönítélő bíróságot. A június 19-i közgyűlés a rendelet kihirdetésére küldötteket nevezett ki soraiból, de e mellett a rendeletet ezer példányban kinyomatta és kifüggesztette.150 A szegedi szerbek a június 13-án tartott közgyűlésre beadott nyilatkozatukban hiába bizonygatták, hogy ők „minden álpróféták dacára a király, haza, s alkotmánynak hű őrjei, elszánt védelmezői”, s hogy semmiféle összeköttetésben nem állanak a délvidéki mozgalommal.151 A bizalmatlanságból fakadó fenyegetőzések kölcsönösek voltak. A június 19-én tartott közgyűlésen Nagy Pál izgató beszédet tartott a szerbek „hűtlenségéről”. Bár a városi tanács a szerb hitközséget minden bántalom esetén oltalmáról biztosította, a szegedi szerbek közül egyre többen hagyták el a várost, mert attól féltek, hogy a magyarok rajtuk torolják meg a Délvidéken elkövetett kegyetlenségeket.152 Az ingerültség különösen Petrovics István volt tanácsnok, és a szerb lelkész ellen nyilvánult meg, akik az újvidéki és karlócai szerb gyűlésekre több alkalommal leutaztak. Petrovicsot a május 23-án tartott tanácsülés felszólította, hogy elmaradt jelentéseit, s az általa kezelt titkos levéltári iratokat szolgáltassa be. A felhívás azonban eredménytelennek bizonyult, mert Petrovics június 15-ről 16-ra virradó éjjel elhagyta Szegedet, és csatlakozott a délvidéki szerb felkeléshez.153 Erre a városi 64
