Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
IV. A fegyveres harc 1848 nyarán
politát pátriárkának, Stevan Supljikac ezredest pedig a megszervezendő Vajdaság fegyveres erőinek vezérletére vajdának kiáltották ki.25 A Vajdaság közigazgatását a magyar kormánytól függetlenül működő, választott testületre, a főodborra bízták, melynek Stratimirovié lett az elnöke. Május közepétől a déli megyék és a határőrvidék szerbek lakta területein a tényleges hatalmat a főodbor és az annak alárendelt helyi odborok gyakorolták. A karlócai gyűlés ezután követeléseinek elismerése és megerősítése végett a bécsi udvarhoz fordult annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolásával, amely- lyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik. Az Innsbruckba érkezett küldöttségre azonban csalódás várt, mert az uralkodó elutasította kívánságaikat.26 A karlócai kongresszus határozatai mély szakadékot vágtak a magyarok és szerbek közé. A továbbiakban minden tárgyalás, minden békítő törekvés fennakadt azon, hogy a szerb nemzeti mozgalom szilárdan kitartott a Vajdaság megalakítása mellett. A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit a magyar kormány nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajacicot a szerb főodbor feloszlatására utasította. A magyar kormány a lázongások letörésére az erős kéz politikáját alkalmazta; a veszélyeztetett területekre — mint láttuk — kormánybiztost küldött ki, s rögtönítélő törvényszékeket állíttatott fel. Szemere Bertalan belügyminiszter május 23-án megszabta Csernovits Péter kormánybiztosnak az elvégzendő feladatokat: meg kell büntetni a magyar anyakönyveket elégető, a nemzeti színeket megbecstelenítő személyeket, meg kell akadályozni, hogy idegen területről fegyveresen jöjjenek be, a karlócai gyülekezetét törvénytelennek kell nyilvánítani. De a kormánybiztos és a megyei tisztviselők nemcsak az anyakönyveket égető, a nemzeti színeket megbecstelenítő szerbeket tekintették ellenségnek, hanem a jobbágyfelszabadító törvények rendelkezéseivel elégedetlenkedőket, a földfoglaló mozgalom résztvevőit is.27 A délszláv mozgalom tehát a leghatározottabban kinyilvánította az elszakadást Magyarországtól. A karlócai főodbor május végén és június elején közzétett kiáltványaiban immár azonnali felkelést hirdetett „Ferdinánd császár és király trónjának, valamint a szerb nemzetiségnek a védelmére”.28 A szerbek a karlócai gyűlés után igyekeztek helységeiket védelmi szempontból megerősíteni. Djordje Stratimirovié, a felkelők főparancsnoka, május 24-én az egész szerb népet fegyverbe szólította, és öt megerősített tábort hoztak létre, mégpedig 1. Perlasznál, a Tisza bal partján; 2. Újvidék és Karlóca között, a szerb pátriárcha székhelyének biztosítására; 3. Temerinnél, a nagy és kis római sáncok kereszteződé- désénél; 4. Szent-Tamásnál és 5. Alibunáron.29 A felkelés szervezését nagymértékben megkönnyítette az a körülmény, hogy a császári tisztjeik által elámított és felbiztatott határőr ezredek többnyire már a szervezkedés megindulásakor csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezek alkották a szerb csapatok magvát. A fegyveres szolgálatban képzett határőrökhöz csatlakoztak a szerb lakosok önkéntes tömegei. Június közepén már vagy 20 ezer felkelő — főleg a súlyos katonai szolgálattól szabadulni vágyó szerb határőrök és parasztok — állottak fegyverben. Hozzájuk Stevan Kniéanin ezredes vezetésével a szomszédos török fennhatóság alatt álló szerb fejedelemségből 10—12 ezer fegyveres önkéntes csatlakozott. Nagy részük az állandó törökellenes harcoktól elvadult „szegénylegény” volt. Számukra — a magyarországi szerbekkel ellentétben — a magyarokkal való együttélés, mint történelmi tradíció ismeretlen volt.30 A szerb kormány hivatalosan ugyan a szigorú semlegesség álláspontjára helyezkedett, de a szerb önkéntes csapatok átáramlását Magyarországra nem akadályozta meg. Batthyány Lajos miniszterelnök május 28-án „hivatalosan” utasította Ester49
