Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
I. Szeged város gazdasági és társadalmi fejlődése (1790–1848)
Kalmár 87 58 106 12 263 Szolgák 84 16 109 56 255 Szolgálók 36 13 209 29 287 Csak önálló iparos, kereskedő vagy fekvőséggel rendelkező — tehát vagyonos, illetőleg biztos egzisztenciájú — ember nyerhetett polgárjogot. 1828-ban az adózók egynegyedének volt csak polgárjoga. Az 1367 polgár alig több, mint a mesteremberek száma, akiknek pedig meg kellett szerezni a céhtagsághoz a polgárjogot. Megélhetésük alapja a kézművesség, a kereskedelem és az állattenyésztés. Szántóföldjeiket rendszerint zsellérekkel műveltették. Ők a számos városi jövedelem (boltok, piaci helypénz, hídvám, vendéglők, fogadók, korcsmák, mérlegdíj stb.) bérlői. A vagyonos és hivatalt viselő nemesekkel, a tekintélyesebb honoráciorokkal ők voltak a város vezetői, körükből kerültek ki a városi tanács, a külső tanács és a választott község tagjai.108 A zsellérség száma a századfordulótól rohamosan növekedett; 1828-ban az adózóknak már több, mint egyharmadát tették ki. Ezeknek egy része a homokos területeken bérlő lett, vagy mint pásztor, juhász, csikós a gazdák szolgálatába szegődött. Egy kis részüknek pedig a még csak bontakozó gyáripar adott megélhetést. A „köznép” — az összeírást végző bizottság szerint — azzal kereste kenyerét, hogy tavasszal a szőlőnyitásnál és kapálásnál talált bérmunkát, nyáron pedig lement a Bánátba és Bácskába — még a mesteremberek némelyike is — kaszálást és részes aratást vállalni. Ősszel a szüret és szőlőtakarás adott kereseti lehetőséget. Télen viszont alig akadt munka, legfeljebb néhányan foglalkoztak zsindelykészítéssel és deszka vágással. Ezenkívül a sóháznál és a hajóknál vagy 50—50 ember, a dohánykereskedőknél mintegy 30 férfi és 40 leány és gyermek, a hajók és malmok készítésénél mintegy 50 faragó dolgozott.109 Szeged alakuló munkásosztályát a hajógyártó műhelyekkel, a dohánybeváltókkal, az 1801-ben alapított nyomdával, a hajósokkal együtt a szabadságharc előestéjén már több száz főre becsülhetjük. A város szerkezetét Szeged agrárjellege szabta meg. „A város, melyet azonban, mint Debreczent is, egy-egy nagy falunak nevezhetünk — olvassuk a gróf Guyon Richárd tábornok vezénylete alatt működő magyar déli hadtest naplójában —, alacsony házakkal bír, utcái kövezetlenek, s a városházán és még néhány épületen kívül nem nyújt valami különös megjegyzésre méltót.”110 A városias fejlődésben élenjáró, a többi városzrésztől még mindig elkülönülő Palánk városrész Szeged magyarosodó német és kis részben szerb polgárságának ősi lakónegyede. E kicsiny városias magban a kézművesek, a kereskedők, a honorácio- rok (tanultak, mint a papok, tanítók, tisztviselők stb) laktak számosabban.111 A Felsővárosban élt a 19. század első felének leggazdagabb polgárrétege: hajósgazdák, fisérek (halászati vállalkozók), nagyfuvarosok, tímárok társadalma. Itt virágzott a faipar, főleg a hajóács, vízimolnár mesterség.112 A városias magot falusias városrészek (Alsóváros, Rókus) vették körül, amelyekhez még a tanyavilág is csatlakozott. Alsóvárost „paprikaváros”-nak is nevezték, mivel ez volt a főfészke Szeged világhírű paprikakultúrájának. A többségében házas és házatlan zsellérek által lakott rókusi városrész törzslakossága leginkább Felsőváros, kisebb részben Alsóváros szegényebb népéből — céhen kívül rekedt iparosok, fuvarosok, vásározók köréből — került ki. A Rókuson letelepülők a régi város legszélén olcsóbb lakást kaptak, vagy esetleg kevesebb pénzből emelhettek maguknak szerény házacskát. Itt jelölték ki a zsidóság lakóhelyét is.113 19
