Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)

I. Szeged város gazdasági és társadalmi fejlődése (1790–1848)

tárhasználatát az jellemezte, hogy a városhoz legközelebb a szőlőhegyek terültek el, ezeket követte a belső legelő vagy nyomás, majd a feketeföldi szántó övezete. A szántók után a „kaszáló telkek” övezete következett. Legtávolabb pedig a pusztai legelők (alsó- és felsővárosi puszta) terültek el. A határ nagyobb részét kaszálóként és legelőként hasznosították. Az állattartás elsődleges színtere a pusztai legelő maradt a korszak végéig. Ez ekkor még a pásztorok, betyárok, perzekútorok birodalma volt. A belső legelőn a kezesjószágokat, míg a külső legelőn a gulyákat, csordákat, méneseket legeltették.16

Az adóztatás alapjául 1847-ben összeírt jószáglétszám a következő volt: 4866 hámosló, 717 ménesló, 4626 jármos ökör, 2901 tehén, 1344 harmadfű tinó, 61 460 juh, 1631 sertés és 17 kecske. Igen fontos jövedelmi ág volt a juhászat. Virágzott a sertéshízlalás. A rókusi városrésznek a Kukoricaváros tréfás nevet adták. A Délvidékről, továbbá a Balkánról sok hizlalni való sertést szállítottak, s itt meghíz- lalva értékesítették. A francia háborúk idején az emelkedő húsfogyasztás és a hadseregellátás szükségletei jelentős ösztönzést adtak az örökös tartományokba irányuló marha- és sertéskivitel növekedéséhez. A szegediek eladásra szánt jószágaikat — társaságokat (compagnia) alaktíva — elhajtották a legtávolabbi vásárokra is.17

Az állattartás megtartotta jelentőségét, tömeges árutermelő jellegét, de a fejlődést a földművelés, a gabonatermesztés és az elterjedt kapásnövény-kultúra jelezte.18 Földművelést nagyobbrészt csak a város körüli „fekete földeken” folytattak. A legelők a korszak végéig (1848-ig) közös használatban, és városi tulajdonban maradtak, melyek feltörését a város nem engedélyezte. De a többi övezetben kialakulhatott a tartós egyéni birtoklás révén a magántulajdon. Lassanként benépesültek a homokterületek is, ahol a 18. század második, és a 19. század első felében virágzó dohány- és paprikakultúra keletkezett. A kirajzott bérlő nép egyrésze a hagyományos állattenyésztés mellett dohányt termelt, amelyet Szegeden — a víziút birtokában — nagyszerűen lehetett értékesíteni.19

Szeged az 1770-es években nagyobb összeget kölcsönzött a kincstárnak. Ennek fejében 1781-ben a királyig kamarától 25 évre zálogba kapta a szőregi uradalmat, amelyhez akkor Szőreg, Újszeged, Szentiván faluk, továbbá Gyála, Rábé, Térvár puszták tartoztak. A szőregi uradalom zálogbirtoklása jelentősen hozzájárult Szeged felvirágzásához. A város mindössze tíz évig (1781—1791) tartotta közvetlen (házi) kezelésben az uradalmat, ezután magánbérlőknek — közöttük számos városi polgárnak — adta ki.20

Szeged város — költségeinek fedezésére — tágas legelő és sovány (homok) területeiből eladott vagy bérbe adott egy-egy részt hosszú lejáratú — 10, majd 25 és 30 éves — bérletek formájában. Az 1830-as évektől nagy gazdasági átalakulást idézett elő a Tisza-szabályozás, és a kiöntéses területek ármentesítése, amely hatalmas területeket szabadított fel a mezőgazdasági művelésre. A város az ármentesített területekből öt-tíz holdas bérleteket a szegény birtoktalanoknak is juttatott. Wöber György városbíró 1846-ban azt írta Széchenyi Istvánnak, hogy a városi földek holdját nyolc évre méltányos áron 5—15 forintért szokták bérbeadni, de a bérlő kötelezettséget vállal holdanként 10 köbméter tiszai töltés felhordására.21

Egész Újszegedet bérben kezelték, ahol az ármentesítés során igen kitűnő iszapolt agyagos szántóföldek terültek el, melyek kiválóan alkalmasak paprika és zöldség termesztésére. Sok szegény ember bérlet útján vélte szerencséjét megtalálni. A szabadságharc előtti években valóságos röpiratháború tört ki a városi vezetéssel a külső legelő esetleges bérbeadásáról Tóth Mihály ügyvéd közreműködésével.22

Mivel a föld — ha csak hosszú lejáratú bérlet formájában is —, és a kedvező piaci viszonyok adva voltak, továbbá munkaerő is állott rendelkezésre, a mezőgaz9