Tanulmányok Csongrád megye történetéből 9. (Szeged, 1985)

Felletár Béla: Képsoroka koalíciós évek Hódmezővásárhelyének közművelődési életéből 1944 október 8.–1948

seken fokozottabban, mint a polgárosultabb városokban. Ha 100 év sajtóját átlapozzuk, hol keserűséggel és rezignációval találkozunk a közönség távolmaradását felrovó tudósításokban, hol pedig — persze jóval ritkábban — „a tékozló fiú megtérésén” való ujjongással.

A vizsgált időszakban is találunk, idézhetünk helyeket mind a két jelenségre, ám a közönségdicséret, a telt ház regisztrálása sokkal gyakoribb. Valami aranykori összhang uralkodik előadó és hallgatóság között. A közösségbe járás igénye, életformája e kor emberének; a művészetbe, annak tolmácsolóiba vetett hitet nem kezdte még ki a fölényeskedő sznobizmus, a szellemi jóllakottság.

Mint ismeretes, az Operaház 1946-os vásárhelyi vendégjátékának második, befejező előadása után a közönség nem akart hazamenni, a rendezőség kénytelen volt a követelést egy pót-áriahangversennyel kielégíteni. Az 1947 márciusi népdalesten a közönség fél hattól fél kilencig nem engedte le az emelvényről az előadót, annyi kérdést tett fel neki. (Végül csak a közönség megénekeltetésével sikerült lezárni az estet.)91 * 93 Avagy idézzük fel Böszörményi Nagy Béla, zongoraművész nyilatkozatát, amelyet az 1947 áprilisi hangversenye után tett: „Csodálatomat és megbecsülésemet kell kifejeznem a vásárhelyi hangversenylátogató közönség irányában, más környező városokban... nem tapasztaltam ezt a komoly és meleg érdeklődést a legsúlyosabb... zene iránt... Ilyen közönségnek élvezet játszani.”94 Szakasztott ez a véleménye Báthy Annának egy hónappal később.95 (Igaz, a nyilatkozat is említi, számára nézve kicsiny táborról van szó.)

Hivatkozhatunk Németh Lászlóra is. Idézett könyvében ilyen sorokat olvashatunk: „Az idő enyhültével úgy felszaporodott a közönség, hogy... Attól fogva a közgyűlésteremben tartották az előadásokat. A csomorkányiak a vén városházi csillár alatt egy boldogabb burokban lebegtek. Rongyosságuk és félelmeik ellenére magasabb műveltség részesének érezték magukat, akiket egy nemesebb élvezet hozott be ide a folyton enyhülő éjszakából.”96 A közönségszervezői rekordot a vonatos operalátogató kampányban Haller Sándor állította fel 1948-ban. A Rigo- Iettóra például 600, a Parasztbecsület + Coppélia előadásra 800 vásárhelyit utaztatott Szegedre.97

A szervezési sikerekben szerepet játszott az is, hogy az akkori sajtó nagyobb súlyt helyezett a beharangozásra, a propagandára, de rengeteget nyomott a latban a szervezői agilitás, szuggesztivitás (Osváth, Péczely, Galyasi).

A fenti Németh László-sorok folytatásában megtaláljuk a kép másik oldalát, a közönség passzivitásának a rajzát is: „Olyan ez, mint a vízjárás, nem lehet kormányozni. Előjöttek, megmutatták, hogy vannak, aztán behúzódnak az üregeikbe.” Ilyen volt, így sikerült látogatottság szempontjából egyik-másik kevéssé ismert neveket felsorakoztató irodalmi est, vagy rossz időpontban rendezett koncert.

*

A hódmezővásárhelyi művelődésnek mindig szívügye volt a városkörnyéki kisebb-nagyobb településekkel, falvakkal, tanyaközpontokkal való kulturális kapcsolattartás. Annak tudata, hogy ezek vérségileg is, szellemileg is a város részei, szatellitái, a mai napig nem halványult el. Régen ösztönös affinitás diktálta, egy idő óta tudatos törekvés, hogy ezeket kulturálisan hol táplálni kell, hol meg belőlük

91 Alföldi Újság, 1947. április 1.

84 Vásárhelyi Független Újság, 1947. április 15.

95 Vásárhelyi Független Újság, 1947. május 24.

96 Égető Eszter. 742.

97 Független Újság, 1948. április 20., május 2., július 16.

.163