Bodnár Béla: Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 7. (Szeged, 1983)

II. A földrajzi nevek részletesebb ismertetése

alatt a 81,0-ről 79,0 m-re rövid úton innen a 77,0 m-ig már szélesebb sávon, nagyobb távolságon süllyed le a terep, míg a többi részeken szintén meredeken, de egyenletesen lejt 81,0 m-ről 77,0 m-ig, tehát ott kis terepemelkedés van ma is a fentebb említett tereprendezések után is, amely az elpusztult és elhordott földnyelv maradványa (1. még Oldalkosár alatt is). Még nagyobb méretekben szaggatták a tó hullámai, főleg a viharos Ny-i szelek hatására a hajdani Hód-község (mai Vili. kerület) 81,0 m-es löszplatóját, melyen a mai tóparttól távol az elpusztult község és kőtemploma épült, körülötte pedig az ősi temető terült el, úgyannyira, hogy az 1720-as évek vége felé a magas templomrom már messze a tó medrében vízben állt, a temetőt is fokozatosan a sírokkal, csontokkal, koporsómaradványokkal az alámosott, nagy darabokban lezúduló földdel együtt a tó vize elmosta. 1733-ban egy nagyobb áradás és vihar alkalmával a templom falai nagy robajjal a tó vizébe omlottak le. (1. Hód község c. alatt is.) (Jó Ferenc, Kerekes Gábor szüleiktől, nagyszüleiktől hallották.)

A Hód-tó áradásai alkalmával gyakran fenyegette a várost, főleg annak mélyebb részeit, elöntéssel. Mikor a Nagy-szigetet elborította az ár, a város mélyebb részein az ideiglenes töltéseket is már mosta a tó vize. 1880-ig a várost, mely a Hód-tó partján természetes magaslaton épült, rendes töltés nem védte, hanem amikor a víz kezdett emelkedni, a parton lakók gerendákat, karókat vertek le, rőzsével, náddal töltötték ki közeit, s belülről földet hánytak melléje. Ha a víz levonult, a gerendákat, karókat, rozsét stb. behordták az udvarokra, nehogy ellopják azokat, s ott tárolták, míg újra használni kellett. Ennek ellenében a parti házak lakóit nem „hajtották ki” közmunkára. Az 1823. évi nagy árvíz idején Sztrianek János uradalmi (erélyes, de jóindulatú) urbariális ispán, majd pereceptor (pénztáros) [26/11. 232, 259, 273] úgy intézkedett, hogy „amelyik tóparti háztulajdonos nem gondoskodik a töltés kellő védekezéséről, annak házát döntsék bele a töltésbe”. Ha a tó vize erősen áradt, s katasztrófától kellett tartani, akkor ezeknek a hevenyészett töltéseknek erősítésére a harangok állandó „félreverése” közben az egész lakosságot felszólították közmunkára. Ilyenkor mindenkinek dolgoznia kellett, a város apraja-nagyja (ki kapával, ásóval, ki csákánnyal, ki kosárral, talicskával) ment földet ásni, illetve hordani. Idős emberek közlése szerint az asszonyok kötényükben, gyerekek kis kosárban, kalapjukban hordták a földet (Halmi János, Herczegh István, Jó Ferenc). Azonban nagy áradások alkalmával ezek a silány rögtönzött töltések nem bírtak sokáig dacolni az árral, s többször kerültek víz alá a város belterületének, főleg a mélyebben fekvő részei.

Az árvizek mellett a belterületet a belvizektől is kellett félteni. Volt idő, mikor az összegyűlt, fenyegető belvizeket a Hód-tó jóval magasabbra emelkedett vizébe a töltéseken át deszkából készült csatornákon keresztül meregették az oldalkosári részeken [38/1II. 528], míg a Királyszék bői ezenkívül „kerékre alkalmazott erőművekkel” is [38/III. 529],

A Hód-tó vizében régen nagyon sok hal volt, s ez biztosította a lakosság fő kereseti lehetőségét és élelmezését, valamint a parti nádasokban élő töméntelen vízimadár. Idős emberektől fennmaradt tréfás, de találó mondás szerint a Hód-tó két rész vízből és egy rész halból volt (Halmi János, Jó Ferenc, Pányi György). Szőnyi Benjamin is úgy írta, hogy „halakban bővelkedő s e tekintetben a Balaton és Fertő után következő” [38/1. 98],

Amint a Tisza szabályozását és a belvíz rendezését megkezdték, a Hód-tó medre is kezdett kiszáradni. 1857-ben már a partosabb részeket szántották. 1870-ben már az egész tófenék ármentesítve volt. Egy részét 1862—1863-ban kiosztották a házzal rendelkező lakosság között ingyen, ezek a kis parcellák voltak az ún. „ház utáni földek”, egy részét (pl. Népkertet) parkírozták, fásították, csak a legmélyebb részeken, főleg a Cigöllérben maradt meg a mai napig is a hullámzó nádtenger, s a közte

74